Kalász Márton: Atossza királynő álma. Tanulmányok, esszék, kritikák, 1966-2005 (Budapest, 2006)
A KÍSÉRTÉS ABBAN A KERTBEN ÉLNI - Pályakezdésem emlékezete
A KÍSÉRTÉS ABBAN A KERTBEN ÉLNI lappangó fényes homály azonban sugallta, használni szeretném „versemben” ezt a szót - egyszerűbb kifejezéssel: ha szükség volt rá, apám megmondhatta, a nyomórúd például magyarul nyomórúd. Anyám alighanem meg is könnyebbült kettőnk szép viszonya láttán, s apám túl korai halála után e megkönnyebbülés előidézte gyöngédség még sokáig megmaradt benne irántam. Mire középiskolába kerültem Pécsre, még a cisztercitákhoz, talán már a szorongásos magatartás is oldódott valamelyest benne, hogy „mi itt már úgyse vagyunk semmire se valók”, csak földtúrásra, más helyett való küszködésre, kénytelenségre, „mibelőlünk ebben az országban már »polgár« többé nem lesz", a származásunk miatt. Elhitte a papunknak, engem mindenáron küldeni kell, rám vigyázni kell, rám egyszer mégiscsak még mindannyian büszkék lehetnek. A pap hozzám való figyelméből annyit látott, hogy ő is csak ellát rendszeresen könyvfélével, folyóirattal, hogy én közben Goethe Faust)át végigaraszoltam németül, hogy nem csakAdyra, József Attilára irányította rá figyelmemet, de tudtam, hogy van modern világirodalom, egy-egy verset olvastam Claudeltől, Apollinaire-től, Eliottól, Vas Istvántól, Jékely Zoltántól, Pilinszky Jánostól, Nemes Nagy Ágnestől, másoktól - mindezzel Ágoston Juliánt, az irodalomtanáromat lephettem meg már Pécsett a Papnevelde utcában. Varga Virgilt, szegényt, a matematikatanáromat azzal, hogy a négy alapműveleten kívül szinte semmit se tudok „az emberiség legfényesebb ismeretéről, amelynek ha híjával vagy, az igazi lelkiéletre is alkalmatlan vagy”. Azért a Papnevelde utcában történik mindez, mivel a Széchenyi téri gimnáziumot már államosították, a rend tanárai azonban, a hatóság, a párt s az állam átmeneti szemhunyásával fölköltözhettek a papneveldébe, vihették magukkal azokat a fiúkat, akik erre persze szülői beleegyezéssel vállalkoztak, hogy az állami gimnázium előnye helyett e kockázatos kimenetelű tanulási módot kövessék nyilvánvalóan azok, akiknek családi indíttatásuk, valamiféle lelki hajlamuk volt, hogy majd akár papi pályára lépjenek, vagy ösztönük ott tartsa őket a szülők által is jó hagyományúnak vélt szellem közelében. Ekkor csöppentem én közéjük, s kezdeti súrlódások, lelki megrendülések után befogadtak. A katolikus költő Ágoston Julián sem tudta persze eleinte a bemutatott verseimet s engemet magamat, ahogyan látványként előtte álltam, mindenképp azonosítani - utolsó kétségbeesett kifakadása úgy hangzott: „Édes fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?” Azt jelentette ez már, hogy nem nyelvtani hibákat halmozok, hanem otthoni nyelvtanulási buzgalmamban a bukovinai székelyek páratlanul archaikus nyelvétől a hozzánk települtek délvidéki, vasi, nyírségi, felvidéki akcentusáig naivul és elszántan elegyítve büszkén olyan mondatokat vágtam ki óráinkon, hogy harsány nevetés kísérte időnként produkcióimat. De ez már a szeretet derűje és csúfolódása volt osztálytársaimban, s nem féltem. Attól, hogy kinevetnek, a nevetségessé válástól reszkettem legjobban, egészen felnőttkoromig, s még azután is, mondhatnám akár mindmáig. Ez volt az oka, hogy abban a világvégi ormánsági gazdaságban, ahol átmenetileg éltem, nem mertem megkockáztatni bármilyen gyanút keltő levelezést. Ha rájönnek, hogy ver-23