Kelemen Lajos - Szeredy Ádám (szerk.): „A működés több, mint a lét” - Fodor András emlékezete (Budapest, 1997)
"Egymásba néz két üzenet" - Bertók László: Fodor András halálára
Bertók László Fodor András halálára Döbbenetes a hír. Nézem a kézírását, a betűket, a szavakat, a halála előtt három nappal írt névnapi köszöntőt, hátha találok valami jelet, ami árulkodik. Nem, semmit. Sőt! „Isten éltessen és kívánom: legalább olyan jól érezd magad a bőrödben, ahogy én.ezt írja. Meg azt, hogy „Itt a fonyódi napokon végre magamra találtam, még Imi is tudtam, pedig az első napokban úgy éreztem, hogy ezt a mutatványt most már végleg abba kell hagyni... " Ez lenne az? Hogy „úgy éreztem"? Nem, nem hiszem. Aki valaha is írt, az ezt az érzést mind ismeri. „Nem jösztök-e a nyáron errefelé? [...] Én még ebben az évben maradok az OSZK státusában. Furcsa módon többet is dolgozom ott, mint régen. " Nem, nem készült a László-napi halálra. Súlyos szívműtétje után is szinte ugyanott folytatta, ahol néhány hónapra abba kellett hagynia, ugyanúgy helytállt, mint azelőtt. A verset termő napok után hazakészült Budapestre, s még egyszer beúszott a Balatonba. A sors intézte úgy, hogy az anynyiszor megverselt, az olyannyira szeretett szülőföldön, Somogybán érje 68 éves korában a halál. Aligha találunk még egy kortárs költőt rajta kívül, aki olyan hú maradt szűkebb hazájához, s annyit tett volna annak kultúrájáért, irodalmáért, s olyan büszke lett volna rá, mint ő. Pedig 18 évesen Eötvös kollégista lett, pedig Angliától Indiáig bejárta a világot, pedig nemzedéke egyik legjelentősebb magyar költőjévé nőtt. Soksok verseskönyv, műfordításkötet, tanulmánykötet, napló, három József Attila-díj, Kossuth-díj s egyéb díjak után is Somogyba járt haza. Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot. Az utolsó névnapi lap érkezési dátumától visszafelé számolva napra pontosan 42 esztendeje kaptam Fodor Andrástól az első levelet. Marcaliban, ahol először találkoztunk. Nekem ő segített a legtöbbet indulásom éveiben, s emberként is közel kerültünk és éltünk egymáshoz. „Villámlik folyton. Lobog a sötétség. / Koromhegyek taraja rángatózik / lángtüskés aranyágon. / Valaki mindig kint reked az utcán, / valakiért a szív zivatarában / csontomig ázom” - mondogatom magamban a Villámlik című, számomra egyik legkedvesebb versét. Régen írta, az 1958-ban megjelent Józan reggel című második verseskönyvének a kötetzáró verse. Kezdettől fogva a szolgálat, a másokért vállalt odaadás, a szeretetteljes áldozat jellemezte. Hányán, de hányán elmondhatják az utánunk jövő nemzedékekből is, hogy a Somogy, a Kortárs vagy más lapok szer116