Kelemen Lajos - Szeredy Ádám (szerk.): „A működés több, mint a lét” - Fodor András emlékezete (Budapest, 1997)
"Egymásba néz két üzenet" - Domokos Mátyás: "Csak az út sejti, hova megyünk"
a jóra érző emberséget” - vallotta „a barátság csodájáról" egyik versében, 1958- ban Fodor András. Fél évszázadon át voltunk egymással hűséges jó barátok, akik „kevésből is megértjük egymást”, ahogyan egy másik versében írta. Kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, s most, hogy ez a fél évszázados barátság a villámcsapás hirtelenségével megszakadt, azt tapasztalom, hogy túlcsorduló szívvel nem lehet, nem tudok „irodalomtörténeti érvényű” pályaképet rajzolni a szavakkal arról a barátról, aki mostantól fogva már csak a verseiben van közöttünk. A halál gyökereket kiszaggató erejét érzem, amely egyszerre teszi semmissé és hiábavalóvá mindannak az értelmét, amit halott barátom életéről és költészetéről talán éppen most kellene elmondani. Minden emberben testvért kereső lényéről kellene legelsősorban is beszélni. Meg a tudás, a kultúra fényére szomjas lelkének és intellektusának a sóvárgásáról, amely elvezette őt, a kaposmérői vasúti málházó ötödik gyerekét, „a legkisebb fiút” a magyar és az európai kultúra magaslataira, a „Múzsák testvérisége” jegyében Bartók és Stravinsky zenéjéhez, Rippl és Egry képeihez, s az Eötvös kollégium jóvoltából, ahová költő-tanárának, Takáts Gyulának is köszönhetően már fölényes tudás és tájékozottság birtokában érkezett, egyetlen igazi, atyai mentorához: „a konok jász-arcú” Fülep Lajos professzorhoz, és mindenekfölött a magyar irodalom óriásaihoz, akiket Berzsenyitől József Attiláig, Illyés Gyuláig és Németh Lászlóig isteneiként tisztelt. Az ő igéiken nevelődött jelentős költőként, aki nélkül „a magyar költészet egy fontos anyaggal, mondhatnám kötőanyaggal volna szegényebb”, állapította meg költészetének jellegéről és jelentőségéről már évtizedekkel ezelőtt idősebb költőtársa, Vas István. Fia azt kérdeznék tőlem, mi is volt hát ez a kötőanyag, akkor azt válaszolnám, hogy az a költői gesztus és kifejezésmód, amellyel a látható és tapintható világ lírai birtokbavételére törekedett, az út kezdetétől az utolsó pillanatig. S az az otthonosság, amivel az elidegenedés korunkbeli szorongásait legyőzve, magától értetődő ősbizalommal elhelyezkedett a létezésben. Ennek a vele született hitnek, vagy ha tetszik: költői életállapotnak már kamaszfővel ilyen érett bizonyítékát adta egyik korai versében, melynek első és utolsó versszaka egész költői pályáját átfogó érvénnyel mutatja meg az ő nevével jegyzett líra karakterét: „Az ég fölémborul, / a rétkörémsimul,/az árokparton üldögélek, / bársonyos, lassú révülések/dalait dúdolom. // [...] Nyárvégi alkonyat, áttetsző pillanat, / de benne mégis, látom, érzem, / ahogy a tűnt idő az Éden / örök tündökletébe fog.” Verseiben az ily módon megidézett „valóság nem rontotta el a mesét": a „lelkes anyag”, a költészet varázslatát. 122