Kelemen Lajos - Szeredy Ádám (szerk.): „A működés több, mint a lét” - Fodor András emlékezete (Budapest, 1997)
"Egymásba néz két üzenet" - Gerzson Pál: Emlékezve, reménytelenül
kiállapot biztonságához kell még egy magánzó, egy pilótahal, egy révkalauz, akire átmenetileg - csak átmenetileg, de úgy mindig - rá lehet bízni a rakományt. Bratyizni sem kell vele, nem is való semmiféle társulásba. Legyen boldog, mondják, hogy jó ügyek részese. Hogy ő jó, feddhetetlen erkölcsű, tiszta lelkiismeretű, hogy érti az oly sokszor érthetetlen világot - ezt nem mondják. Mégis úgy látom, hogy Fodor András sorsa a nagy alkotók determináltsága szerint alakult. Miközben társadalmi jelenségként emelték ki személyiségét, kevesen látták, hogy ő maga provokálta éppen ezt a legitimitását. Egy szolgálattevő ne legyen vagabund, ő pedig az volt, egy magyar költő legyen dühös a gyanús világra, de ő nem volt dühös, egy egyetemesen művelt szellem ne legyen röghöz kötött, ő pedig szent ártatlansággal az is tudott lenni. A véges világra rávetítette a maga véges értelmét, és a legtöbbet érte el, az eligazodás képességét. A jó és rossz, az igazság és hiúság ellentmondásaival együtt tudott élni, a valóság okos beosztottjaként. Nem volt humanista, mert olyan csak egy közigazgatási rendelet lehet, vagy egy kutya, esetleg egy véglény. Ember volt, „egyedüli példány", aki a homo homini lupus humanizmusában is becsületesen tudott közlekedni. Tudta jól, hogy elemi ösztöneinek, akárcsak érzékszervei ítéleteinek a fonákja sem értékesebb, az akarat pedig csak arra jó, hogy értelme és szellemi szabad mozgása ne aberrálja képtelenségekkel. Egyébként akaratát kivételessé fejlesztette, éppen ezért. A valóságból, a befogadó nagy egész öleléséből azzal tudott kibontakozni, hogy megfogalmazta, és azért, hogy tovább utazhasson, alkalmas maradhasson újabb élmények felfogására. A harmóniatannak, ha volna ilyen, ő lehetne a példatára. Fodor Andrásban ennél még sokkal több is volt. De az magánterület; nehéz benne kutatni, nem is illendő. Az idő feloldódik az emberi lét határai között, az emlék, az élmény, a következtetés egyetlen öntvényként jelenik meg a műben, amit a vágy és az akarat együttesen formál esztétikus erejűvé. A társ-embert, az olvasót csak egy érdekli, a benne megjelenő valóság, ami legyen világos és hiánytalan. Ehhez igazodik minden kor alkotói műveltsége. Ahogy a középkor terjengősétől a trecento mentette meg az emberi haladást, felszabadítva a nagyszabású vita nuovát, a quattrocentót, hasonlóképpen a romantika elpangásában az Ady-Babits-Kosztolányi nemzedék nyitott teret az Illyés Gyula-József Attila—Kodolányi—Weöres Sándor megjelenésével kezdődő új lehetőségeknek, energiafelszabadító erőt adva az új valóság átéléséhez, ehhez a megismételhetetlen ballaszthoz, amit évtizedeink jelentettek Fodor András, Csoóri, Nagy László, Pilinszky, Juhász Ferenc nemzedékének. Ebben még javában benne élünk, nem a mi dolgunk a várható lapályra gondolni. /25