Kelemen Lajos - Szeredy Ádám (szerk.): „A működés több, mint a lét” - Fodor András emlékezete (Budapest, 1997)
"Egymás gondjában létezünk" - Pilinszky Jánosról
Módszere is a jó pedagóguséra valló, ahogy a tárgy szemléléstől, a leírás részleteitől eljut a hasonlatig, az absztrakcióig, az összetett hasonlattól a vízión át a szürrealisták képtelen képalkotásáig, „amikor a hasonlat két sarka közti távolság addig-addig növekszik, míg elszakítja a hasonlóság fonalát”. Különben pedig éppen a tanító szenvedély bátorsága folytán válnak magyarázatai szellemesen elevenné. A traktátusok óvatos unalma, a nyelvet érthetetlenné gyötrő, tudákos jelbeszéde helyett nála minduntalan a meggyőződés nyílt, axiomatikus ereje szólít meg bennünket. (1978) Nemes Nagy Ágnes: Költői kép = Szó. zene, kép. Bp., 1983.175-178. Pilinszky Jánosról Arról, hogy van egy Pilinszky János nevű költőtársam, kaposvári diákként minden bizonnyal az újjáéledt pécsi Sorsunk folyóirat 1946-os, harmadik (az évi utolsó) számából értesültem. Meglepő talán, de a folyóirat recenzense, Alaksza Ambrus költő, esztéta, hajdan a Nyugat munkatársa, pár hónapra elhiteti velem, hogy a Trapéz és korlát szerzője teljesen érdektelen szóbűvölő. Hogyan is akar valaki ilyen se íze, se bűze hétköznapi néven poéta lenni? Aggályom csak addig tartott, amígTakáts Gyula révén kezembe nem kerültek a Magyarok folyóirat első számai, míg a '46-os évfolyam 2-3-as példányában, baloldalt a lapaljon, kéthasábos szedésben rá nem bukkantam Pilinszky Harbach. 1944 című versére. A József Attiláéra emlékeztető, robbanásig sűrű szavak, az egymást fokozó szakaszok kitartott hangja gyújtószalagként izzó-fenyegető drámaisággal lobbantotta rám a megélt háborús évek iszonyatát, újkori históriánk legnagyobb megaláztatását, eleven fortéimét, melyet a szárszói sínek önkéntes mártírja még csak jósolt utolsó verseiben. Nem sokkal később az Eötvös kollégium könyvtárából elsők közt pótlom Pilinszky kötetének olvasását. Hamarjában ilyesmiket jegyzek le róla:......lírájának állandó feszültsége, atmoszférája van. A jambus tökéletes, már szinte túlságosan meg van töltve... Színtere állandóan a tág világ, melyben csak a csillagok rebbennek, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve úszó madarak az irgalmatlan és süket távlatok közt... Egész világa kötött, meghatározott és szenvedtető. Néha mintha csupa indulatok, tüskék, tőrök közt járna (Kánikula). [...] Nagy vers a címadó, a Téli ég alatt, a Harbach, 1944■ Ha nem írna többet, a Miféle föld alatti harc befejezettsége önmagában is tisztán mutatná fel értékeit.” Találkozások Pitinszkyvel. Új Horizont, 1997/3, 77-80. 55