Kodolányi Gyula: Kentaurszárnyak. Válogatott esszék, beszélgetések 1968 - 1998. (Budapest, 1999)
Kezdések - A modern költészet és az avangard
volt. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint azoknak a művészeknek a sorsa, akik bámulatos, de hiábavaló hősiességgel életformájukká tették az avangardizmust. André Breton, a pop-art által ma újra felfedezett Marcel Duchamp, a fasizmussal rokonszenvező Wyndham Lewis művei jórészt csak dokumentumok az újabb nemzedékek szemében, elavultságukkal megható fegyverek, zseniális ötletek, még mindig megnevettető (de már nem megdöbbentő) játékok. A maradandó mű az Éluard-é vagy az Elioté lett; ők felismerték a győzelem pillanatát, s tudták, hogy a barikádokon ezentúl csak veszíteni lehet. Persze, nem hátráltak meg; pályájuk még tartogatott gondolati és mesterségbeli fordulatokat - avangard forradalomnak beillő újjászületéseket. Persze, a manifesztumok ma ritkábbak - a költészet fontos eseményei ismét a versek lettek. A magyar költészet ügyében tehát az dönt: vajon elért-e erre az új szintre a 30-as évekre? Szerintem igen. A szembeötlő jegyek - Szabó Lőrinc disszonanciái, József Attila kísértetiesen tárgyias képzelete - éppúgy megvoltak, mint a modernség bensőbb jellegzetességei. Azt, ami a magyar avangarddal történt, leginkább az angolok esetéhez hasonlíthatjuk: valóban meglepő hasonlatossággal oltódott be az avangardizmus a nemzeti hagyományba Angliában és nálunk. Az Illyés - József Attila - Vas István Zelk Zoltán nemzedék angol kortársa a híres Auden - Day Lewis - MacNeice - Spender csoport volt, akik jórészt egyetemi diáktársak lévén, valóban szoros baráti kört is alkottak. A harmincas évek angol egyetemein, elsősorban Cambridge-ben és Oxfordban, olyan szellemi erjedés indult meg, amelynek, túlzás nélkül állíthatjuk, döntő szerepe volt a konzervatív Anglia átalakításában. Az angol közvélemény következetes antifasizmusa, a második világháborút követő radikális szociális intézkedések elképzelhetetlenek volnának enélkül a több mint oxbridge-i* mozgalom nélkül ismeretes, hogy London csak a közelmúltban vált az angol kulturális élet irányítójává, mégpedig épp az Auden-nemzcdék követelésére is, akinek igazságérzékét felháborította a két ősi egyetemi város kiváltságos helyzete a társadalmi és kulturális életben. De még előbb Eliot megírta a viktoriánus világ összeomlását, s egyben, Ezra Pounddal együtt, forradalmat csinált a költészet szűkebb birodalmában is. Audenék alig tíz évvel később, már születési előjoguknak tekintették az elioti forradalom vívmányait * Oxbridge: Cambridge és Oxford nevéből alkotott szó, nem annyira helynév, mint a jellegzetes egyetemek szellemiségét jelképezi. 321