Monostori Imre: Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei (Budapest, 2005)
Összegzés - I. "Európai látókörű magyar"
a nemzet állapotára vonatkozó, egyszersmind az európai összefüggésekre és lehetőségekre figyelő, ma is modem (korszerű) kérdések és válaszok. Annak a hajótörött létnek a bekövetkezése, melyet majd a Tanú beköszöntőjében ír le (máig érvényesen), a világháború, a forradalmak s Trianon idejére esik, mégpedig Ady Endre életre meghatározó erejű hatásával egyidejűleg. Éleslátással és merészséggel formál véleményt. Midőn még a legnagyobb szellemek közül is sokan hajlottak a revízióra (nemcsak politikusok); Németh László az egyik - 1928-ban írt! - cikkében1 merészen vágja a csak a „nem, nem, soha” tagadását ismerő magyarok szemébe, hogy „Trianon istencsapásának” volt, van „fénysávnyi” előnye is: szétszakadt a Habsburg Monachia, s megszabadultunk a nemzetiségektől. „Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó - szögezi le az integer magyarság.” Vagyis nem a revízió, hanem a „magyar faji géniusz” felszabadítása és egységesülése lehet csak a helyes - és történelmileg reális - nemzeti program. A politikában pedig meg kell teremteni „a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar tiers état”-t [...].” A hegemónia - ennek megfelelően - „a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg”. Forradalmi értékű gondolat ez - ne kerteljünk kimondani. Németh László a húszas évek végén, a harmincas évek elején új reformkor szükségességét hirdeti, nem kevés Ady-reminiszcenciával, Babits- és Szabó Dezsőösztönzéssel. Feltűnően gyakran használja cikkeiben (és azok címeiben) az „új” jelzőt - szemben az ellenforradalmi restauráció politikai és társadalmi vezető rétegének jól ismert szólamaival. (Új reformkor felé, Új nemesség, Új nyelvtanokra, Új enciklopédia, Új politika, illetve: „új patriotizmus”, „új Európa” stb.) Az új szellemi világ és életérzés kialakítása során hangsúlyosan emeli látókörébe a népi, a paraszti kultúrát és a régi (XVI., XVII. századi) magyar irodalmat, sőt össze is kapcsolja a kettőt, amikor - oly sokszor - arról beszél, hogy a magyar költészet „legnagyobb képviselőiben mindig népi volt” (Csokonai, Berzsenyi, Katona, Ady). Szentenciaszerűen közli: „Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját.”2 A Tanú már említett beköszöntője3 - 1932-ben - a XX. század első harmada magyarságának (de talán egész Európának) a legszorongatóbb életérzését fogalmazza meg. Adyval, Bartókkal, József Attilával egyenértékűen. Ám nem áll meg a szétesett világegész, a hajótörött lét konstatálásánál, hittel képes tovább gondolkodni és tovább érezni-fürkészni, amidőn azt is följegyzi, hogy „a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek”. Ennek a dinamikusan működő kívánatos-vonzásnak a gyökerei a húszas évek végére nyúlnak vissza. Olyan fogódzót, alapot, szilárd pontot fedez föl és tájol be már ekkor, melyre egész életművében, annak minden szakaszában hivatkozik és támaszkodik. Abból indul ki4 - korábban is szóltunk róla -, hogy a kultúra „valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója”. Ezt a kultúrát képviselte a több száz éves magyar protestantizmus, s annak egyik nagy alakja, (Szenczi) Molnár Albert. Mit talált meg ő - Németh szerint - a zsoltárfordításaiban? Az „ószövetségi hang”-ot, a „nyelvújítás előtti tisztaságot”, „a magyar vers géniuszát”, a sajátos ritmusú, tagoló versformát. Innen már közvetlen a kapcsolódás < 181