Monostori Imre: Rég múlt? - Utak és útkeresések (Budapest, 1998)
„LEFÚJJUK-E A PORT...?” Művekről és elvekről - Tasi József két könyve József Attiláról József Attila és a Bartha Miklós Társaság
1936-ban újjáalakult, de végül is jelentéktelenné vált Bartha Miklós Társasággal a költőnek már semmiféle kapcsolata nem lesz.) Tasi József könyve - utaltunk már rá - hosszú évek kutatómunkája nyomán föltárt, hatalmas mennyiségű dokumentumanyagra épül. Nagyrészt a már korábban megjelent tanulmányaiból és vonatkozó cikkeiből emelte ide a legfontosabb és a leginkább összeillő részeket. Ennek a ténynek - az összecsiszolás nem mindig hibátlan módja mellett - az is következménye lett, hogy a szövegek fogalmazásán itt-ott érződik a korábbi évtizedek gyakorlatilag kötelező ideológiai zsargonjának a hatása, jelenléte. Például az efféle, nem éppen árnyalt fogalmazásban; „az ellenforradalmi rendszert hatalomra segítő bajtársi zászlóaljak”. Tasi továbbá „revíziós frazeológiá”-nak minősíti a BMT 1925-ös programjából a következő passzust: „azt akarja a Bartha Miklós Társaság, hogy a trianoni határokon túl egységes magyar szellemi élet tartsa össze a magyar fajt a kárpáti medencében”. Nem tudni pontosan azt sem, mit kell érteni a Fiatal napok című Féja-cikk minősítésén, amely szerint ez az írás „az író érlelődő kirekesztő irodalomszemléletének egyik legkorábbi megfogalmazása.” Többször előfordul ebben a kitűnő könyvben a „faj” fogalom használatának szinte dogmatikus szigorral történő megbélyegzése, azaz a „faj” szót használó írástudók negatív minősítése. Ez a jelenség azért is anakronisztikus a kilencvenes évek közepén, mivel a szóban forgó történelmi korszak kutatói már nagyon régen pontosan tudják, hogy a „faj” fogalmának a tartalma egyáltalán nem automatikusan és egyáltalán nem minden esetben jelentett egyszersmind valaminő rasszizmust vagy rasszista színezetet. Fábián Dániel például - Tasi József fogalmazása szerint - a Magyar jövő című programírásában csak akkor nyújt pozitív programot, „amikor elhagyja a faj fogalmának használatát”. Ilyen megfontolásból és ilyen alapon viszont meg lehetne kérdőjelezni az egész BMT progresszív jellegét is (miként erre ténylegesen voltak is kísérletek). Sokadszor is le kell szögeznünk (mert tény, és mert éppen eleget visszaéltek már vele, és éppen elégszer visszaélnek manapság is), hogy a két háború közötti magyar szellemi életben (de persze korábban is) teljesen mindennapos és normális szóhasználat a „faj”; és egyáltalán nem maga a szóhasználat ténye minősíti a szellem emberét, hanem az a tartalom, amit ő ezen ért. Éppen ezért is különösen bántó az a megjegyzés nélkül átvett Szabolcsi Miklós-idézet (a Ki a faluba értelmezése kapcsán), amely szerint „játékosságból, kivagyiságból, József Attila túlhajtotta ebben az általa javított szövegben a magyart, a népit, s bár a faj szóval csak egyszer él, nem kétséges, hogy közel kerül a faji eszméhez is.” (Nem is szólva most már a „közel kerül” dodonai értelmezhetőségéről.) No, de ne borongjunk tovább az úgy látszik, továbbra is virulens stigmatizáció miatt; nyugtázzuk inkább szakmai és olvasói jó érzéssel, hogy Tasi József könyvében végre méltó megvilágítást kapott a korábban inkább csak a magyar szellemi progresszió peremén bizonytalankodónak beállított Bartha Miklós Társaság és József Attilának az e társasághoz fűződő, a korábbi ismereteinkhez képest valójában kevésbé problematikus kapcsolata. (Bp., 1995, Ecriture - Galéria.) (Tiszatáj, 1996.11. sz. 84-88.1.) 121