Monostori Imre: Rég múlt? - Utak és útkeresések (Budapest, 1998)
„ÉRTELMISÉGI ÉS PARASZT UGYANABBAN A BŐRBEN...” Csoóri Sándorról - A Tenger és diólevél esszéinek világa
„primitív” kultúrájú ember művészetének szintje fölé. Következésképpen a művészetek világában nincs, nem is lehet valamiféle mechanikusan megállapított szintkülönbség, rangsor, nem létezhet efféle hierarchia: „Picasso nem hitte, mert nem hihette, hogy kifejezőerő dolgában ő lekörözte a szögekkel kivert fétiseket, az altamirai barlang festményeit vagy a Húsvét-sziget fekete kőszobrait.” Az új egyetemesség-eszme Csoóri szerint (is) az idő, a ködbe vesző múlt, az emberiség őskorának tudatosítása. József Attila mindenség élményének a gyökere „ugyanaz, mint Picasso fétis-élményének: formát adni a szellemeknek, hogy fegyverek lehessenek a kezünkben.” Csoóri Sándornak ezek az alapvetései természetesen ismerősek a kulturális antropológia európai klasszikusainak ide vonatkozó kutatásaiból is; ám ami a nagyívű gondolatmenet következtetéseit illeti, az mégiscsak reveláló erejű lehetett volna (vagy lehetne) a magyar humán értelmiségi közfelfogás számára. Nézzük csak, miért? A19. századi magyar irodalom valóban nemzeti volt - fejtegeti Csoóri - (ld. például Kölcsey munkásságát), de nem találkozott az ősi (ám mégis, illetőleg: éppen ezért modem) paraszti kultúrarétegekkel. Azzal a kultúrával, „amely az ember történet előtti emlékezetét is őrizve - a barlangi korszaktól egészen napjainkig - a lét-változatoknak végsőkig lecsiszolt mintáit görgette tovább.” Az ősinek és a modernnek a szintézise a 20. században jött létre, nálunk Bartók zenéjében, illetőleg József Attila költészetében. „És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját.” József Attila már azt a „barbár esztétikai kultúrát” is fölismerte s költészetébe olvasztotta, amelyet még - lévén nem ismerhették - nem szívtak magukba a magyar költészetnek a magyar és az európai kultúrát egyébként oly magas színvonalon ötvöző korábbi nagy alakjai, mint amilyen például Balassi, mint amilyen Csokonai vagy akár mint Petőfi is voltak. Csoóri Sándor teóriája szerint az oly sokat emlegetett magyarság és európaiság egysége voltaképpen tehát nem kettősség, hanem hármasság egysége: a bartóki és a József Attila-i szintézisben ugyanis a népi (^paraszti, ősi), a nemzeti (a szellemi, lelki folyamatok történetisége), valamint a modem európai szellemi és művészi áramlatainak ötvözete, tökéletes öntvénye valósul meg. A Tenger és diólevél című Csoóriesszé alighanem legfontosabb tanulsága éppen ez. Ugyanakkor olyan horderejű szellemi kihívás is, amely, ha gyökeret verne a magyar értelmiség szélesebb köreiben is, szükségképpen megváltoztathatná a közfelfogást a „modern”-ről, a „népi”-ről, a „nemzeti”-ről; s másként lehetne értelmezni az unos-untalan emlegetett „európaiság”-unk mibenlétét is. Másfelől persze aligha véletlen, hogy az utóbbi két évtizedben éppen az archaikus magyar, a magyar paraszti kultúra élesztését szorgalmazó, ajánló, és művelő Csoóri Sándort támadták leginkább - valaminő homályosan megfogalmazott, körvonalazott „modem polgári kultúra” védelmének az ürügyén s ami azután párosult az állítólag idejétmúlt, visszahúzó érvényű, életképtelen népiség értékeinek lefokozásával, sőt mi több: kártékony eszmeiségének hangoztatásával. Holott a Tenger és diólevél gondolati-szellemi teljesítménye (kiváltképpen a „bartóki modell” bemutatása) csak rosszhiszeműen minősíthető „népieskedés”-nek, valamiféle „nacionalista” vagy „narod-164