Nagy Pál: Journal in-time - él(e)tem 2. - Phoenix Könyvek (Budapest, 2002)
A Magyar Műhely története - A Magyar Műhely külföldi és magyarországi fogadtatása
A Weöres-különszám azért is tűnt viszonylag könnyen megvalósíthatónak, mert röviddel a forradalom után (1960 körül) megismerkedtem a Strasbourg-ban élő Bajosa Andrással, a kiváló Montaigne-fordítóval és feleségével, Blaskovich Hannával, aki Weöres Sándor unokahúga volt. (Ezért közölhettük fakszimilében a Hannának című verset. A vers, nyomtatásban, kisebb-nagyobb változtatásokkal, a Medúzában olvasható.) Bajosa Bandi hozott bennünket össze Sanyikával és Amyval. Addig is szerettük Weöres költészetét; Párizsban Sanyikát, az embert is nagyon megszerettük. Sugárzott belőle a szeretet, a mások megbecsülése. Fellegjáró volt, zseni (ha úgy tetszik:) isteni ember. (Maga írja: „Költő voltam, szálltam isteni magasban” -Ijedtség.) Halandókkal időnként nehezen kommunikált, pedig szüksége volt rájuk; minden mondata segélykérés volt: ne hagyjatok magamra zaklatott lelkemmel, angyalok és ördögök között. Ezért is ivott: földközelben akart maradni. Sok emlékem van róla; egy most ide kívánkozik. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek legelején autóval hoztam a Weöres házaspárt Pestről Strasbourg-ba, családi látogatásra. Már az úton megegyeztünk Amyval, hogy egyenesen Bajcsáékhoz megyünk: tudtam, hogy a Portalés-kastélyban fogadás van, a Szabad Európa nyári egyetemének nagyszabású megnyitó ünnepsége. Ám amikor ez valahogyan kitudódott, Sanyika, aki persze jól ismerte a de Rohanókat és Pourtalès-eket (ez utóbbiak többek között Liszt pártfogói voltak, majd egyikük, Guy, Liszt életrajzírója), hallani sem akart arról, hogy franciaországi tartózkodásunkat ne a kastélyban kezdjük! Hiába figyelmeztettem, hogy egy hazai magyarnak nem ajánlatos egy Szabad Európa-rendezvényen megjelennie, utasított, hogy hajtsak a kastély elé. Alighogy odaértünk a ragyogóan kivilágított, nyüzsgő fiatalok százaival körülvett épülethez, ahonnan kellemes zene szűrődött ki, Sanyika kiugrott a kocsiból és eltűnt az emberforgatagban. Amy kétségbeesetten rohant utána, s mi is rossz lelkiismerettel kezdtünk a költő keresésébe. Negyedóra, fél óra telt el? Sanyikát végre megtaláltuk az egyik félreeső teremben; csillogó szemmel és üres pohárral a kézben nézegette a kristálycsillárokat, az aranyozott stukkókat, a sétáló, nevetgélő fiatalokat. Ő is nagyon jókedvű volt, szó sem lehetett elmenetelről. Amy engem szidott, én az isteneket, különösen Dionüszoszt. Szerencsére nagyobb botrány nem történt; kikötöttünk Bajcsáéknál; Sanyika lefeküdt és azonnal elaludt. Készült tehát első különszámunk, a Weöres-szám. Az elejétől kezdve terveztük különszámok megjelentetését. Főleg a kortárs magyar irodalomnak azokat a jelentős alkotóit akartuk sorra venni, akiket elődeinknek tekintettünk, s akiket a hatvanas években megerősödő Kádár-Aczél-rendszer mellőzni, elszigetelni vagy éppen büntetni igyekezett. Kassák Lajos, Füst Milán, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor egyáltalán nem illettek bele a Pándi Pál-féle „fővonalba”, mely ellen éjjel-nappal hadakoztunk. Azt állítottuk, hogy a magyar irodalom igazi értékrendje egészen más, mint amit Aczél György, Király István, Szabolcsi Miklós vagy Pándi Pál hivatalból hirdetnek. A magyar modernizmus szempontjából például Kassák Lajos vagy Füst Milán költészete fontosabb, mint József Attiláé; 170