Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
Harmadik nemzedék - A harmadik nemzedék indulása
kelnek, hanem lírai költőt. Nem röstellik költőnek nevezni magukat verseikben, nem röstellik már leírni a »dalolni« szót, és a póz, amelyben lefestik magukat, sokkal kevésbé férfias. (...) Mintha a régi értelemben vett költőiség támadna fel bennük. Az a fajta költőiség, aminek Babits és Kosztolányi oly nagy mesterei voltak.” Ez a minősítés a harmadik nemzedék természetének és törekvésének lényegébe vágott. Az a széles körű vita, amely a nemzedék körül kialakult és egy évtizeden át tartott, maga is a fiatalok költői tudatát, a költészetről kialakított fogalmát vette vizsgálat alá. Ezt a vitát Kassák Lajos, Németh Andor, Kelemen János és Korvin Sándor kezdeményezte, és Halász Gábor folytatta szinte csillapíthatatlan kritikusi szenvedéllyel. Valójában azóta sem jutott nyugvópontra; a harmadik nemzedék költői tudata és a költészetről vallott elképzelése, ahányszor szóba került, mindig új vitát kavart. Ennek a vitának a középpontjában a befelé fordulás ténye és a lázadó hajlam hiánya állt. „Nyugalom mindenütt, elmosódó hangulat, és sehol egy kiáltóbb szín vagy kiszögellő sarok” - írta róluk Kassák Lajos. „Az önkényes elszigetelődés, a magyar szellemiség »szigethangulata« tulajdonképpen az előző nemzedékek politikai szerepvállalásának s e szerepvállalás csődjének visszahatása. (...) Az új költőnemzedék a diktatúra légkörében nőtt fel” - hangoztatta Németh Andor. Halász Gábor 1937-es A líra ellenforradalma című híres tanulmányában ugyancsak a második nemzedékkel vetette össze a harmadikat. József Attila, Illyés Gyula és társaik, szerinte, közösségi szerepet vállaltak, cselekvő költészetet teremtettek, tettekre akartak buzdítani. A fiatalok viszont „csak befelé figyelnek; a visszhang fontos, nem a behullott hang, és nem a jelenteni, ábrázolni, izgatni akaró szó, csak a zengés. Magukra vannak utalva, elemi indulataikra, feltörő érzéseikre, amiket - úgy érzik - senki sem élt át előttük ily ösztönösen és mégis önemésztő tudatosan, ily szívdobogva és groteszk hányavetiséggel, mint ők, a játékosok és mártírok, táncos kedvűek és a halál eljegyzettjei. A költészet fejlődésének daykás, kerényis, reviczkys szabadcsapatai.” Halász Gábor időről időre megismételte, továbbgondolta ezt az ítéletet Új magyar költők, A század gyermekei, Továbbjutni és Tiltakozó nemzedék című tanulmányaiban, Radnóti, Weöres, Vas és Jékely verseiről írott bírálataiban. Valójában ő volt a harmadik nemzedék legkövetkezetesebb és legszigorúbb kritikusa, aki minden alkalommal számon kérte a lázadó hajlamot, a feladatvállalást, a kísérletezést. A nemzedék, különösen Radnóti vagy Vas István valódi törekvéseit és helyzetét azonban, úgy tetszik, nem ismerte fel, nem vette tekintetbe azokat a körülményeket, amelyek között a harmadik generáció költői tudata és esztétikája kialakult. A fiatalok valóban idegenkedtek attól, hogy közvetlen szerepet vállaljanak a társadalom küzdelmeiben, sem közéleti, sem irodalmi tekintetben nem éreztek hajlamot a lázadásra. Vas István beszélt arról a Nehéz szerelemben, hogy az idegenkedés szinte az egész nemzedék közös érzése volt. „Ha volt egyáltalán valami - olvassuk - születésünk és jelentkezésünk egymáshoz közel eső évszámain kívül, ami ezt a nemzedéket összefűzi, úgy éppen az, ami engem akkor Zelkhez vonzott: az idegenkedés a világmegváltó szereptől, a nagy gesztusokul