Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
Harmadik nemzedék - A harmadik nemzedék indulása
lenállás része és formája lett. A magyar irodalomban mindig igen magas volt a műfordító munka rangja és értéke, hagyományos kötelességet jelentett, hogy éppen a legnagyobb költők tolmácsolják a világirodalmat magyarul. Elszigetelt nyelvünk általuk fogadta be a nagyvilág, az emberiség üzenetét. Klasszikus költőink egymással versengve hódították meg a világköltészet korszakait, tartományait és remekműveit. A múlt században Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany, a Nyugat irodalmi megújulása után Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula a mi nyelvünkön teremtették újra a klasszikusokat és a moderneket. A harmadik nemzedék az ő nyomukban járt, midőn a kulturális örökség gondozásában, az emberi értékek védelmében vállalt munkásságát műfordítással egészítette ki. A műfordító tevékenység szervesen következett abból a szerepből, amelyben a nemzedék önmagára talált. Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Képes Géza, Rónay György vagy éppen az erdélyi Dsida Jenő és Szemlér Ferenc hivatásnak tekintették a műfordítást, általa is az emberi szellem és műveltség fenntartásában, a barbárság ellen viselt küzdelemben vállaltak méltó feladatot. Klasszikusokat fordítottak és moderneket, közöttük olyan költőket, akiknek már puszta neve vagy nemzetisége antifasiszta tüntetést jelentett. Aragont, Eluard-t, Brechtet, franciákat, angolokat, oroszokat. Volt idő, éppen a háború dühöngő évei alatt, midőn a német seregek által leigázott Európában a legnagyobb erővel magyarul zengett fel az európai hagyományokat és a szellem szabadságát védelmező líra kórusa. A költők műfordítások fölé hajoltak, az esszéírók és kritikusok idegen verseket gyűjtöttek, antológiákat szerkesztettek. Az egyik méltán híres versgyűjtemény, a Száz vers bevezetőjében írta le Szerb Antal a következő sorokat: „Kedves olvasó, légy régimódi, szerezd be a kapcsos albumot, és írd bele a legszebb verseket, amelyekkel utadon találkozol; hidd el, nem kárba veszett idő, amit ezzel töltesz. írd tele a kapcsos albumot, és tedd el vagy vidd magaddal. Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben, és ki tudja mit tudsz megmenteni ifjúságodból, amely nem kevésbé rohamos tempóban szokott elnyargalni, mint a rohanó idők. De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg.” Ebben a hitben gyűjtötte össze például Radnóti Miklós is műfordításait. Gyűjteményének, az Orpheus nyomában című könyvnek előszavában úgy beszélt a költészetről és a fordításról, mint a világ átalakításának lehetséges eszközéről. „Mikor Orpheus megpendítette lantját - olvassuk -, s énekelve útnak indult, madarak szálltak fölötte, a vizekben halak úsztak felé, bokrok guggoltak köré, fák ballagtak, sziklák cammogtak utána, a vadállatok előbújtak odúikból, s a hegyek és a völgyek nimfái könnyezni kezdtek. A költők többékevésbé Orpheusok ma is, s a madarak, halak, bokrok, fák, sziklák s vadállatok ma is követik őket, a nimfák szívét ma is meghatja énekük.” A műfordításban, mint az irodalomban általában, Radnóti a humánus élet támaszát látta, amely éppen a fasizmus és a háború rettentő éveiben adhat er144