Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
Harmadik nemzedék - A költészet mint a szellem önvédelme. Radnóti Miklósról
A költészet Árkádia és menedék volt Radnóti számára, amellett hivatás, amely a mesterség fölényes ismeretét és áldozatos szolgálatát kívánta. Cserébe az írástudó méltóságát adta, öntudatot, amelyre különösen nagy szükség volt a megaláztatások idején. Radnóti Miklós felelősséggel és nagy biztonsággal vállalta ezt a hivatást. Tudatos munkával készült rá, hatalmas erudícióval sajátította el a mesterséget, a technikát, az eszközöket. Alkotóműhelyében érezte igazán otthon magát. A modern költőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amely állandóan új ismereteket szerez, mindig kísérletezik, hogy igazságait minél tisztábban és pontosabban fogalmazhassa meg. Ilyen költő volt Apollinaire, Aragon, Brecht, Majakovszkij, a magyar irodalomban Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor. E költők tudatos tevékenységnek tartották a versírást, nem pusztán a tehetség megnyilatkozásának. A költő szerintük nemcsak alkot, hanem kutat és kísérletezik is. Apollinaire egyenesen a feltalálóval vetette össze: „csak azt nevezhetjük költőnek - hirdette -, aki feltalál, aki teremt.” Új költészettan született valójában, az intellektuális alkotó művészetelmélete. Szemben a romantika és az avantgárd teóriáival, amelyek a teremtő ösztönt és képzeletet állították az alkotó tevékenység fókuszába, a század intellektuális költészete a felkészülésnek, a kísérletnek, a rendező értelemnek adott teljesebb szerepet. A költő tartalmas műhelymunkával készült az alkotásra, ötleteket és metaforákat gyűjtött, régebbi mestereket tanulmányozott, tudományosan képezte magát. Gondos művességgel, belső fegyelemmel öntötte végső formájába a szöveget. A formának szinte világnézeti szerepe volt, noha erősen eltérő, akár ellentétes világnézeteket is kifejezhetett, mint Apollinaire és Aragon, Babits és József Attila esetében. A műgond és a művészi fegyelem mindig a gondolkodás és az alkotó folyamat belső rendjére, racionális igényére utalt. Radnóti Miklós költészetét is mindinkább a fegyelmezett, intellektuális költészettan alakította. Az ő formáinak is világnézeti jelentése volt, az általános zűrzavarban a zárt és tiszta forma eleve protestált, a józan értelemhez fellebbezett, a klasszikus humanizmus követelményeit fejezte ki. Ésszerű rendet, belső fegyelmet állított szembe azokkal a zavaros eszmékkel, amelyeket a politikai szélsőjobboldal hirdetett külföldön és idehaza. A tökéletes kifejezést kereste, azt az alakot, amelyhez sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. Nem írt sok verset, távol állott tőle az a gyakorlat, amely a tegnapi élményből mai költeményt csinál. De ami műhelyéből kikerült, az egyre hiánytalanabb formában és egyre tökéletesebb zengéssel fejezte ki sorsát és tapasztalatát. Hónapokig javította, csiszolta a szöveget, nemegyszer átdolgozta elkészült verseit. Áldozatos műgondját tanúsítja, ahogy megjelenő könyveinek nyomdai megformálásával foglalkozott. Gyakran maga ügyelt fel a tipográfiára és a szedésre, a korrektúrát mindig aggályos gonddal végezte. A nyomdászok, akik maguk is megbecsülték a mesterségbeli tudást, a lelkiismeretes munkát, örömmel fogadták a költőt, szívesen vállalták vele az együttműködést. Igazi „poeta doctus” módjára dolgozott. Műhelymunkája, fordításai, költészetről szóló esszéi nyomán nemesedett és gazdagodott költői nyelve és stílusa. O maga is vállalta a „tudós költő” szerepét. „Poeta doctus? - jegyezte fel 150