Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
A Nyugat hagyománya - A Nyugat a két világháború között
Lőrinc, Erdélyi József, Bányai Kornél, Komjáthy Aladár, Fenyő László, Sárközi György, Fodor József, Berda József, Illyés Gyula és József Attila, a prózában Déry Tibor, Kodolányi János, Remenyik Zsigmond, Németh László, Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Illés Endre és Zsolt Béla. A Nyugat sorra fogadta be őket, noha többük pályája más fórumokon (napilapokban, a fiatal nemzedék folyóirat-kísérleteiben) indult, s igazi otthont valójában nem is találtak a „nyugatosok” között. E „második nemzedék” általában a Nyugat és az avantgárd kettős vonzásában kezdett tájékozódni, s a húszas évek végén az újrarealizmushoz érkezett. A realizmus poétikáját választva többen is: Bányai Kornél, József Attila, Déry Tibor, Remenyik Zsigmond, Pap Károly, Gelléri Andor Endre őrizték az avantgárd vívmányait. Törekvéseik kevés kivétellel ellentmondtak a Nyugat klasszicizmusának. A műalkotást mindenekelőtt élettel akarták megtölteni, szenvedélyes érdeklődéssel fordultak a szociális és politikai kérdésekhez, részben a lázadásban, sőt a századelő radikális politikájának felélesztésében találták meg igazi önmagukat. A Nyugat szerkesztői nem kevés gyanakvással figyelték a fiatalok tájékozódását. Ez a gyanakvás volt kiolvasható Babitsnak abból az idézett tanulmányából is, amely a „nagy nemzedék” tekintélyét és munkásságát állította irodalmi normának az utódok elé. A felszín alatt nemzedéki viták parázslottak, s időnként heves csatározások figyelmeztettek a Nyugat és a fiatalok ellentéteire. 1923-ban szakítás következett be Babits és legközelebbi tanítványa: Szabó Lőrinc között, s a mester - Sárközi Györgynek a fiatalok védelmében írott levelére válaszolva - súlyos vádakkal illette azt a nemzedéket, amelyet volt tanítványa képviselt: „az irodalmi apagyilkosságnak egy új fajtája kezd divatba jönni, melynek motívuma nem belső és szellemi, hanem külső, karrierbeli”7. A fiatalok azzal vádolták Babitsot, hogy epigon-létre szeretné kárhoztatni őket. Ez így persze nem volt igaz, kétségtelen azonban, hogy idegenül és értetlenül tekintett közéleti valamint művészi szándékaira, elvárta volna, hogy a „nagy nemzedék” eszményeit és költészettanát kövessék, a kialakult, pontosabban, megszerzett tekintélyhez alkalmazkodjanak. Az általa képviselt elvek és a „második nemzedék” törekvései tartósan ellentmondásba kerültek; ez vezetett később Németh László kivonulására és a Halász Gáborral folytatott vitákra, ennek következtében került sor a fiatalok (Szabó Lőrinc, Németh László, Ignotus Pál) önálló lapalapítási kísérleteire. Az írástudók felelőssége A húszas évek második felében a Nyugat kevésbé tudott megbirkózni a korszak nagy kihívásaival: ellenálló készsége hanyatlott, organizációs szerepe csökkent. A megújulási kísérletek (így az 1925-ben bejelentett „új korszak”) ellenére is az alkotó munka zártabb körébe vonult, a klasszicitás ideálját tűzte maga elé. A folyóirat orientációját híven jelezték Babits Mihály programadó tanulmányai. Elsőnek az 1925-ben megjelent Új Klasszicizmus felé című esszé, 74