Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
A Nyugat hagyománya - Irodalmi korszakváltás
fordult a debreceni hagyományok szellemében a békés élet természetes örömeihez. Végül Juhász Gyula a Késő szüret utolsó verseiben igazolta, hogy mélyen és valóságosan élte át a háborús ország szenvedéseit. A történelmi valóság iránt támadt érdeklődés és érzékenység, valamint a külső világgal való közvetlenebb kapcsolat valamennyiük költészetét elhatározó módon fordította ahhoz a poétikához, amely a tárgyias és közösségi költészet feltétele volt. A költészettörténeti fordulat teljesebb eredményét mindazonáltal a „második költőnemzedék” fellépése tette lehetővé. Ennek a nemzedéknek a képviselői a húszas évek közepén találtak magukra. 1926-ban jelent meg Szabó Lőrinc verseskötete, A Sátán műremekei, 1932-ben a Te meg a világ, 1929-ben József Attiláé, a Nincsen apám se anyám, 1931-ben a Döntsd a tőkét, ne siránkozz, 1932-ben a Külvárosi éj, 1928-ban Illyés Gyula adja ki a Nehéz földet, 1930-ban a Sarjúrendeket, 1931-ben a Három öreget. Valamennyien megküzdőitek az avantgárddal, és fokozatosan a költői realizmus poétikáját választották a forrongó kísérletek, a lázadás szenvedélye után. Mellettük Sárközi György Váltott lélekkel (1927), Fodor József Lihegő erdők (1927), Fenyő László Elvesztett évek (1926) és Bányai Kornél Közelebb a földhöz (1930) című kötetei, valamint Erdélyi József nagyobb figyelmet keltő válogatása, Az utolsó királysas (1928) is azt igazolták, hogy az alakuló nemzedék elhatározóbb realista fordulata valóban bekövetkezett a húszas évek közepén. Az avantgárd neveltjei a Nyugat köréhez csatlakoztak, mint Illyés vagy Fenyő László, illetve prózára cserélték a szertelen költői ihletet, mint Déry vagy Komor András. Nemcsak a tárgyias és közösségi költészet átütő győzelmét hozta meg a költői ízlés és látás átalakulása, hanem a magyar líra újabb stílusegységét is, amely szinte egy évtizeden át tartott. Egészen a harmincas évek második feléig, midőn a „harmadik nemzedék” mitologikus költői fordulata, az ábrázoló és elbeszélő szemlélettel szakító filozofikus tájékozódása ismét átalakította a költészetet, és megbontotta azt a stílusegységet, amely 1926-1931 között megszületett. Az 1932-ben megjelent Új antológia már a második nemzedék seregszemléjét végezhette el. Babits Mihály előszava a líratörténeti fordulat eredményét rögzítette, midőn rámutatott azokra a különbségekre, amelyek mintegy eszmetörténetileg választották el az idősebbektől a fiatalokat. „Semmi sincs messzebb ezektől az új költőktől - hangoztatta -, mint az előző nemzedék egyéniségkultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése.” A fiatal költők heves lázadással kezdték pályájukat még a forradalom leverése után, szertelen tiltakozással, amely a kifosztott és szabadságában korlátozott alkotó személyiség közvetlen válasza volt az ellenforradalmi berendezkedésre. Azután, anélkül persze, hogy megbékültek volna az adott társadalmi valósággal, hiszen a húszas évek végén még nem történtek kiegyezési kísérletek, nem születtek „különbékék”, a tiltakozást az elemző vizsgálat váltotta fel. Szemügyre vették azt a társadalmat, amelyben élniük kellett, s amelynek törvényei bilincsbe verték vágyaikat és törekvéseiket. A valóság iránt megnyilvánult érdeklődés és a közösségi elkötelezettség egyszersmind stílusformáló erőnek bizonyult. Az individualista költészet feltétlen 87