Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Magány és énhiány József Attilánál
Magány és énhiány József Attilánál e két síkját (a jelet és jelöltjét) összekötő viszony nem pusztán egy ismert vagy ismeretlen instanciából vagy konvencióból („a” nyelvből) származik, hanem egy én által végrehajtott megnevező aktusból: „[...] S mit úgy hívtam: én”. „Énnek” csakis az én hívja az ént, vagyis - másként közelítve - az „én” csak azért jelölheti azt, akit jelöl, mert ezt a jelölő viszonyt valaki létrehozta (vagy inkább: aktualizálta) s ez a valaki éppen az, akit az „én” szó ezúton jelöl, aki tehát magát „énnek” jelöli vagy hívja s aki azt állítja (magáról), hogy nincs. Némileg paradox állítás ez, persze annyiban mégis következetes, hogy múlt időben van megfogalmazva („hívtam”). Ez a kifejezés, amely az „én” szó és az én tükrös viszonyát ebben az olvasatban elő- és helyreállítja, elárul még valamit: nem nevez, hanem hív: megszólító odafordulás tehát valaki felé, aki nincs jelen; s ezt a hívást az én hajtja végre. Éppen erre utalhat az, hogy az „én” affirmativ kimondását csak a kettőspont garantálja, hiszen ez utóbbi hiánya (például a szöveg hangos olvasása esetén) a mondat szintaktikai ambiguitását tárja elő, amennyiben az tagolható úgy is (s ezt a szöveg metrikai struktúrája szinte sugallja), hogy nem a kettőspont helyén van a cezúra, vagyis az „én” itt nem a mondat tárgyaként, hanem (eddig csak implikált) alanyaként lép elő, az „úgy” pedig mód- helyett mértékhatározói szerepbe kerül: nem „S mit úgy hívtam [,hogy]: én”, hanem - a tárgy határozatlanná válásával - „S mit úgy [olyan nagyon] hívtam én, az sincsen”. A hívás két értelme (megnevezés és szólítás) között elvileg kereshető kapcsolódás, bár a József Attilának tulajdonított - érvényét és főleg hatókörét tekintve kérdéses - „néwarázs”-elmélet itt inkább zavaró kontextust jelentene, különös tekintettel arra, hogy egy névmásról van szó. Nem is biztos, hogy érdemes ebből a kettős olvasási lehetőségből különösebb következtetéseket levonni, az a képlet, ami így előáll, mégsem érdektelen: az „én” jelen van mint alany, ha mint tárgy eltűnik, s előlép mint tárgy, ha alanyként megnevezetlen marad. Mintegy ki-be ugrál valamely reflexív struktúra keretében. Mi az értelme azonban a „hívás” ily módon aktiválódó jelentésmozzanatának (amely nem egyedi József Attila kései költésze119