Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Magány és énhiány József Attilánál
Magány és énhiány József Attilánál lék pozitív jelentésköre mellett az én önmagával való jóllakottságának (önmagára való ráunásának, önmagával való torkig levésének?) bizarr képzetét is játékba hozzák (mint olyan morzsák, amelyek az „én” fotókról ismert bajszán billegnek, ellentétben a Mondd mit érlel... szegényeiével211), sőt akár a börtönkoszt sivárságára is célozhatnak, amely célzást a Ki-be ugrál... rabságra vonatkozó utalásai teszik motiválttá. Sokkal inkább az én vers általi felemésztődéséről, egy fogalmi jelentésről van szó tehát, azaz (a vers absztrakt képvilága által sem támogatott) érzéki tárgyiasításának negációjáról. Ezt csak radikalizálja az a másik, a kitett kettőspont mögött megbúvó olvasat, amely meghatározatlanul hagyja a mondat tárgyát: „mit úgy hivtam [...] / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom” - egy különös, tárgytalan elfogyás ez, ahol a semmi maga válik az elfogyasztott táplálékká, kettős megsemmisülés. Ez a tagadása, kétségbevonása annak, hogy valami egyáltalán van, nem elszigetelt eleme a vers szemantikai tartományának. Már az említett meg-, illetve felszólítássorozatok jelentős része is negatív, tiltó modalitású („ne bántsatok”, „ne mutassatok öklöt”, „vissza ne rántsatok”, „ne higyjetek”), sőt az én nemlétét állító szakasz is inkább logikus folytatása vagy fokozása egy előző tagadó kijelentésnek („[...] Ezen a világon / nincs senkim, semmim. [...]”), mint ahogy a rákövetkező sorok is különféle hiányok katalógusát nyújtják: az én „csupasz tekintettel” átkutatott űr, büntetése pedig a válasz, majd a szeretet hiánya lesz („hogy nem felelnek, akárhogyan intek, / hogy nem szeret, ki jog szerint enyém”), bűneiből („érteden bűneimnek”) pedig az értelem (vagy a megértés? - erről később) hiányzik.212 Nem célja e tanulmánynak kitérni az itt kínálkozó gondolkodástörténeti párhuzamokra, amelyekkel a József Attila-szakirodalom, több-kevesebb sikerrel, sokat foglalkozott,213 ezen a ponton elég pusztán azt a feltételezést megfogalmazni, hogy a negativitás szókincsének ilyen mérvű jelenléte aligha egyszerűen a dolgok mintegy véletlenül ismétlődő tulajdonságaira utal (vagyis arra, hogy itt és most éppen nincsenek jelen); sokkal inkább úgy tűnik: mintha maga a költemény vonná meg - ahogyan énjétől is -, vagy azo121