Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Magány és énhiány József Attilánál
Magány és énhiány József Attilánál más, mint a 10. sor variánsa („amíg elkészül ez a költemény” „míg föl nem ment az odvas televény”215). Szintaktikailag legalább olyan kézenfekvőén kapcsolódik a 9- sorhoz („[...] Utolsó morzsáit rágom”), mint a 15.-hez („Ne higyjetek érteden bűneimnek”). Ez a párhuzam mintegy bekeretezi (és kizárja) a vers három pont és az utolsó sor közötti részét, ami egyfelől az én hiányát megállapító sorok egy lehetséges megfejtéséhez vihet közelebb. A költemény vége az élet végével kerül így (a kései József Attilánál tipikus, ám általában egyszerűbb formákat öltő216) párhuzamba: az én „utolsó morzsái” akkor fogynak el, amikor végleg verssé válik, illetve — a zárósorban — amikor végleg azonos lesz a földdel, ami egyben a végső feloldozást is jelenti. A vers temető. Ez a latens azonosítás azonban inkább következményei felől érdekes. A halál, pontosabban az „odvas televény” (amely — egy metonimikus áttétel révén - az én pusztulásának materiális, képi síkját is feltárhatja - az én fogalmi pusztulásának a fizikai felbomlás az érzéki megfelelője tehát, nem a tápláló kenyér) nyújt felmentést a bűnök alól. Ez a tárgyiasítás nem teljesen funkciótlan, hiszen behatárolja a megváltó vagy feloldozó halál kliséjét: azzal, hogy a fizikai megsemmisülés érzéki, illetve másfelől - az én felemésztődésének fogalmi képzetéhez hozza közel, meggátolja például a megváltás valamiféle túlvilághoz kapcsolódó jelentését. A felmentést egész egyszerűen az én nemlétének prózai körülménye nyújtja, abban a technikai értelemben, ahogyan például aligha vonható felelősségre olyasvalaki, aki nem rendelkezik az énként való lét attribútumaival, aki nem „beszámítható” - hiszen, ezt fejti ki a vers első két szakasza, „megbolondul”, „egész valójával” „kancsít” (egyébként ez a sor is egyfajta cezúra: gondolatjellel fejeződik be vagy marad félbe, és a rímelése is „kancsít”, amennyiben ez az egyetlen sorvég, ahol a rím egyetlen tagra korlátozódik: „bántsatok” - „kancsitok” - „rántsatok”). Ebben az értelemben nyújthat talán valóban egyfajta menedéket a vers, hiszen azt állítja magáról, hogy elemészti, magába temeti, de legalábbis megbolondítja az „ént”, éppen így mentve fel a felelősségre vonás alól. 123