Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár Szabó Ernő: Csupasz tekintet, szép embertelenség
Kulcsár Szabó Emo hogy épp nem a hajnali mennybe ragad e jól sikerült angyal-hamisítvány. Ugyanígy stabilizálhatatlan a Nem emel föl zárlatának az a baljós kijelentése, amely az írás grammatikai eldöntetlenségén keresztül teszi az értelmezés performa tív eseményévé a beszélő ügyének vagy magának a beszélőnek a föláldozását: Intsd meg mind, kiket szeretek, hogy legyenek jobb szívvel hozzám. Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. Másfelől bármely költői mű csak akkor képes a hatástörténeti túlélésre, ha időről időre úgy részesíti esztétikai tapasztalatban a recepciót, hogy nem zárul be annak új kérdésirányai előtt, hanem - úgyszólván önmagától elkülönbözve - az önmegértés új konstrukcióihoz segíti hozzá a mindenkori befogadást. E vonatkozásban minden bizonnyal a József Attila-típusú klasszikusokra is érvényes a megfigyelés, hogy a műalkotásnak nem egyszerűen a hatása változik meg az idők folyamán, hanem az a mód, ahogyan megmutatkozik. Éppen azért nem beszélhetünk valamely mű „eredeti értelméről”, mert a szöveg és az azt szóra bíró olvasás minden történeti találkozása olyan esemény, amely ebben a kölcsönösségben mindig újraalkotja a mű identitását. Talán Szabolcsi Miklós is a (recepciótól „független”) eredeti értelem visszakereshetetlensége és a bevégzett megértés kanonikus véglegesíthetetlensége tudatában hangsúlyozhatta monográfiája utolsó kötetében, hogy „ez a kötet sem végleges, lezáró. Kiindulópont lehet a vitához, a József Attila-mű újabb és újabb feldolgozásához...”.1 És valóban, van valami különös, de törvényszerű hatástörténeti paradoxon abban, hogy éppen az ötvenes években indított nagy szerzői monográfiák egyetlen befejezett darabja emlékeztet erre a befejezhetetlenségre. Mintegy áttételesen óva is a József Attila-kutatást attól, hogy egy tisztázottnak hitt örökség őrzésére berendezkedve adminisztrálja to14