Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Jegyzetek
Jegyzetek zációját. Hisz ennek horizontjában a beszélő anyja nem hozhatta világra a megszólítottat, az anyai szeretetet a grammatikai konzisztencia sérelme nélkül pedig csak olyasvalaki örökölhette, aki erről itt legföljebb az önmegszólító énkettőzés dialogikus helyzetében beszélhet. [...] Minthogy a szövegnek az így kipróbált antropológiai jelentésképzés miatt el kell hagynia a grammatikai olvasás fenomenális szintjeit, az alakzatok játékterében a hiányos szintaxis mind az »engem«, mind pedig a »téged« névmással kiegészíthető lesz. [...] A szöveg tehát egy olyan olvasás allegóriájaként viselkedik, amelynek egyidejű grammatikai és retorikai feltételezettsége szükségszerűen következetlenné teszi a beszéd antropológiai vonatkoztatását [...] dialogikus hangzásképletet teremt tehát...” Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója", 175. 141 Gondoljunk bele, milyen komikus hatású lenne a következő szöveg: József Attila! Hidd el, hogy nagyon szeretlek. József Attila.” Ami nem jelenti azt, hogy akár komikus célzattal vagy más meggondolásból ne szerepelhetne éppen így, szándékos tautológiával valamely művészi szövegben. 142 Kulcsár Szabó tulajdonképpen az „antropológiai jelentésképzést”, azaz az életrajzi megfeleltetést akarja érvényteleníteni túlbonyolító értelmezésével. Feleslegesen. A József Attila" tulajdonnév ugyanis a szöveg terében éppúgy poétikai funkciót tölt be (tehát nem a verset író valóságos személyt jelöli), mint a grammatikai én. Az utóbbihoz kapcsolódó, különben meglehetősen elnagyolt életrajzi utalások is a (közös) fikció összetevői. A képzelt veszedelem elhárítása viszont túl sokba kerül. 143 Természetesen a versnek ettől (részben) eltérő értelmezése is lehetséges. Már a felütés is {József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott”) olvasható ironikusan, hiszen a hasonlító (az anya szeretete) valójában ambivalens (abból, hogy megszülte, még nem következik, hogy szereti is). Az önszeretet szinte kihívó megvallása is felfogható úgy, mint az én bizonytalan önértékelését ellensúlyozó gesztus. A vers idézett további része nyilvánvalóan játékos-ironikus hatású. De már az a sor, hogy „Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és épek”, kevésbé tűnik ironikusnak, a vers befejező része pedig kifejezetten patetikus („A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá” stb.). Még ha ilyen szélesebb értelemben látjuk az irónia érvényesülését, az sem kérdőjelezi meg az én azonosságának egyértelműségét. 212