Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Veres András: A József Attila-kutatás dilemmái
A József Attila-kutatás dilemmái (Zárszó helyett) Még benne vagyunk a centenáriumi eseményekben, s nyilván nagyobb távlatból nyílik majd lehetőség az újabb kutatások hozadékának felmérésére. Egyáltalán nem gondolom, hogy a Kulcsár Szabó Ernővel és követőivel folytatott vita lenne ma a József Attila-kutatás legfontosabb tennivalója. De nem kerülhető meg, mert ez az értelmezésmód (amely az átvett dekonstrukciós különbségtevéseket és egyéb szempontokat mintegy leckefelmondásként gyakorolja) olyan irányt próbál szabni a szakmának, ami súlyos következményekkel járna. A fiatalokat nemcsak a „korszerű” elmélet illúziójával kecsegteti, hanem a könnyebb út lehetőségével is. Azzal, hogy boldogulhatnak fáradságos forráskutatások és eszmetörténeti stúdiumok nélkül is. Mert az értelmezés tétje úgyis csak a mindenkori jelen felől határozható meg, az pedig eleve a maga érdeklődésének szűrőjén át enged rálátást a múlt történéseire. S mivel az irodalom nyelvi (és csakis nyelvi) esemény, a poétikai vizsgálódásnak be kell érnie a retorikai alakzatok, illetve az azok révén megjelenő legáltalánosabb létösszefüggések kimutatásával. A művek és életművek értékelése pedig a Kulcsár Szabó által kínált és viszonylag könnyen elsajátítható fejlődéstörténeti modell révén végezhető el. Nyilvánvaló, hogy József Attila utóélete nem szakmánk állapotán, képességein múlik. De a József Attila-kutatás jövője igen. Az irodalomról való gondolkodás természetesen sohasem korlátozódhat csak az irodalomra. Az elméleti igényesség nem jelentheti a lét sokféleségének lecsupaszítását néhány alaptételre. A művészet éppen azért maradhatott minden fenyegetettsége ellenére az emberiség egyik legfőbb túlélési biztosítéka, mert létformája a szüntelen altematívaállítás. Az irodalom értelmezése annyiban örökös kudarcra van ítélve, hogy csak megközelítheti, de nem érheti el tárgyát. Nem helyettesítheti, nem pótolhatja. Valóban nagyon sok múlik az olvasókon, de az nem állítható komolyan róluk, hogy ők alkotják az irodalmat. S azt sem hiszem, hogy bármely műalkotás vagy életmű jelenvalósága csak úgy ismertethető el egy nagyobb közösséggel, ha sikerül (részben) áthelyeznünk a költészettörténeti fejlődéssor egy újabb (napjainkban érvényesnek vélt) szakaszába. Mert nem a „késő 83