Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár Szabó Ernő: Csupasz tekintet, szép embertelenség
Kulcsár Szabó Ernő Csupasz tekintet, szép embertelenség József Attila és a humán visszavonulás költészete Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. József Attila József Attila költészetéből - s ebben talán az életmű körüli nézetkülönbségektől függetlenül egyetérthetünk - a jelen kizárólag továbbadott, örökül kapott hagyományként részesül. Ami azon túl, hogy ily módon egyetlen szakmai „társaságnak” sem képezi birtokát - elsősorban azt jelenti: ami József Attila műveként megszólít bennünket, ontikusan nincs jelen, hanem mindig csak állandó újraértelmezés formájában találkozik a mi kérdéseinkkel. Már csak ezért is viszonylagosít minden olyan vállalkozást, amely egyszer s mindenkorra ki akarja jelölni a róla tehető kijelentések igaz területét. A hagyomány ugyanis sohasem olyan tárgyi készletként továbbítja a költői szövegeket, mint ami önmagával mindig azonos (nyelvi) képződményként viselkedik. (Ilyenként a szövegek csupán a rendezett jeleknek, de sem a hangnak, sem az üzenetnek nem „tárolói”.) Nemcsak azért, mert eleve sem puszta materiális változatai vagy dokumentumai a távol lévő beszédnek, hanem figuratív mozgásuk befagyaszthatatlansága miatt egyetlen olvasás sem képes identikusán megtapasztalni őket. Azt, hogy „mit mond” a Reggeli fény alábbi szövegegysége, azért képtelen megállapítani az olvasás, mert a „mennybe ragad” szintagma identitása rögzíthetetlennek bizonyul a magával [ragad a mennybe] és a bele[ragad a mennybe] egyenértékűsége között: úgy játszik a felszín - szedd össze magad, botor emberkém, hiszen én se gyanítnám, 13