Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Bókay Antal: "Batu khán pesti rokona"
Bókay Antal József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek; legalább is annyira, mint a világot, a kedvesemet és barátaimat. Hol vagy? Sarkig kitárulnak a gyémántok előttem, csókjaimba mágnesek költöznek, pillantásaimtól reszketve dagadnak az egek, mint az elporladt fölfedezők vitorlái: és még mindig kérdezem: Hol vagy? Vajon mi okból és mi célból született ez a szöveg? Lehet, hogy egy korábbi, itt megnevezetlen személynek készült, de befejezetlen dedikáció, hiszen József Attila többször megtette, hogy egy-egy versének részletét írta dedikációként kötetébe. Nekem valószínűbbnek tűnik, hogy a dedikáció, a vers nem másnak, hanem önmagának szólt, mintegy folytatta a nyomtatott megnevezést, és a szöveggel a nevek, a szelf egyfajta alakuló sorozatát képezte ki. A nyomtatott név a kötetnek mint tárgynak a tulajdonosát jelzi, de ez ebben a minőségében, az adott, egyetlen kötet birtokosaként egyben sajátos, általánosabb birtokos is: ő a szerző. Az első az elolvasás birtokát, a második a megírás birtokát jelzi. A nyomtatott név ezért különös, fontos kettősséget tesz érzékelhetővé, bizonytalan sokaságot, amit egy összefoglaló névvel, az aláírással rendezni lehetne. A versszöveg első két szava, a nyomtatottban lévő kettős József Attilával szemben egy harmadik, összefogó, egységesítő József Attilaként talán e célból készült. Mivel ez az aláírás nem eltörölte, hanem éppen ellenkezőleg: felnyitotta a szelf problematikusságát, a költő folytatta a nyomtatott nevet, és megpróbálta megtalálni önmagát. Bartal Mária értelmezésétől eltérően én egyértelműen dialógusszituációt látok itt, a vers önmegszólító szerkezetű. A saját név ismétlődése továbbá alapvető modális különbségeket hoz. Az első beírás, a Vágó-dedikáció performatív aktus; a második, a könyv tulajdonosságának nyomtatott állítása inskripciószerű; a harma164