Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár Szabó Ernő: Csupasz tekintet, szép embertelenség
Csupasz tekintet, szép embertelenség tető részek bármelyike elmozdíthatatlannak vagy mással nem helyettesíthetőnek számít, József Attilánál mindinkább olyan kontingens szerkezeti összetartottság váltja föl, amely nem teszi ugyan tetszőlegessé a struktúrán belüli helyek betöltését, de olyanként határozza meg őket, mint amelyeknek a betöltése akár a funkció megváltozatásával - másként is lehetséges. Míg a klasszikus-modern verseszményben a struktúra bármely pontjának változtatása mindenképp a megelőlegezett tökéletesség auratikájának megtörésével jár együtt, és mindig az önmagába záruló „értelemegész” kiteljesedését veszélyezteti, az esztéticizmus záróküszöbén túl (jelentős avantgárd hozzájárulással) megsokasodó allegorikus struktúrák fokozatosan, de visszafordíthatatlanul száműzni kezdik a szövegekből az újkori irodalmiság egyik alapvető ismérvét, a műalkotás érinthetetlenségének ekkorra már dogmává historizálódott követelményét. József Attila költészetének messze ható líratörténeti - mert a késő modern énkonstrukciók antropológiai premisszáira is visszaható - újítása többek közt éppen abban van, hogy versei az esztétikai tapasztalat sérelme nélkül több változatban is képesek úgy fölnyitni a klasszikus-modern műalkotás határait, hogy bár a mű keletkezését nem korlátozzák többé a szubjektivitás hatáskörére, de a dada és más radikális avantgárd irányzatokkal ellentétben sehol nem emelik jogaiba a képződés poétikájának tetszőlegességét. Amint azt a „Költőnk és Kora ” harmadik sorának elvetett változata performatív kényszerrel egyetlen nyelvi történésben mutatja, mondja és cselekszi,5 a József Attila-versek hangsúlyosan olyan szabályok jegyében születnek, amelyek a poiészisz jellegű tevékenységet úgyszólván megosztják a szöveg mindenkori nyelvi alanya és a nyelv alkotóképessége között. Kizárva így mind az önmagára visszareflektált szubjektivitás, mind pedig a matériával azonosított (arra egyszerűsített) nyelv esetlegességének önkényét. Az, hogy a szerkezetképzés allegorikus technikája a szövegegységeket szükségszerűen oldja el az eredettől, József Attilánál olyan fragmentum jellegű, izolációs eljárásokhoz vezet, amelyeknek eladdig nincs példája költészeti modernségünk történe17