Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Veres András: A József Attila-kutatás dilemmái
Veres András zenfekvőnek látszik levonni a következtetést, hogy az énválság vagy az énvesztés József Attila itt tárgyalt [versében] lényegében egy szerelmi válság, pontosabban egy »tárgyvesztés- következménye, leplezése vagy »áttétele«, s ez az olvasat helytálló is.” „Mint ismeretes, József Attila egykori orvosa [dr. Bak Róbert] éppen a Magány utolsó szakaszára hivatkozva tárgyalja tárgyvesztés és szerelem összefüggését Freudnál, és [...] József Attila valóban megdöbbentő pontossággal kerül közel ahhoz, hogy megismételje vagy illusztrálja ezt a struktúrát: az én szétesése például Freud szerint többek közt ahhoz vezet, hogy az én az »énideál« helyett teljesen szerelmének inkorporált tárgya alá veti magát [...], sőt az egyik »fele« éppen emiatt, a tárgy inkorporálása miatt bünteti a másik »feiet«, hiszen az elvakított (mert épp önmagát nem látó) szerelem Freud megfogalmazásában bűntudat nélküli, beszámíthatatlan bűnözővé teszi az embert.”148 Az énelvesztés megjelenítésének egyik jellegzetessége József Attila esetében éppen az, hogy a háttérben csaknem mindig fölsejlik - bár megnevezetlenül marad - valamifajta közösség kontúrja. Az én mindenekelőtt attól szenved, attól érzi elveszettnek magát, hogy meg van fosztva az igazi társaktól: Gondoljátok meg: Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, amíg elkészül ez a költemény... (Ki-be ugrál..., 1936. november-december)149 Mint ahogy A bűn (1935. augusztus) első változatának utolsó sorát („Majd föloldozom én magam. / A bűn kétségtelen.”) akként változtatja meg, hogy beleírja a kapcsolatnak legalább a lehetőségét („majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem.”). Ezzel távolról sem azt akarom sugallni, hogy csupán e kétfelé szétnyílt énpozíció jellemezné kései költészetét. De keretül szolgálhat a különféle megoldások elkülönítésére és csoportosítására. 82