Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Mányoki Endre: Attila - emelj!
műegésszé. A módszer Sziveritől sem idegen. De ő az építkezésnek nem ezt a terpeszkedő formáját választja. Számára az azonosulás és leválás tendenciózusan és lényegileg mást jelent. Korábban az elutasítás, a hárítás, a tagadás volt a döntő momentum: a távolodás gesztusai. Az anno botrányosnak minősített Próféciák kezdősorai („nem Paris, sem Bakony: vér és takony”) azonban mégis elsődlegesen a lényegi azonosságot manifesztálják. Az elsajátítás, a belehelyezkedés, a közösségvállalás gyakorta gyanút keltő gesztusainál lényegibb, a szemléleti azonosságot, a különválás és mégis együttlét folyamatosságát a grammatika, a motívumhasználat, a látszatra ellentétes tartalommal töltött mérték és idom hivatott jelezni. (Ez a magatartás jellemzi annak a kornak másik jelentős teljesítményét, Zalán énekét a hintalóról. „Nekem a Kassák Lajoshoz nincs semmi közöm” - hangzik a szinte pökhendi szentencia, miközben maga a vers Kassák nyelvén íródik, s szinte lézeresen tapogatja le A ló meghal. .. szerkezetét.) Mostanra a lényegadó költészetekhez való viszony szinte megfordult a Sziverilírában. Ha korábban a kvázi-pimaszság, a dac szülte csűrés-csavarás, bűvészkedés és szómágia figyelmeztette a hajlandó olvasót arra, hogy e magatartás mögöttes okait kell fürkésznie (valami József Attila-i már érezhető volt ebben is, ha a „sziszegve sem szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat” programjára gondolunk), akkor most a klasszicizáló, tömörítő, az élethelyzet hasonlóságai révén immár kendőzetlenül meg- és fölidéző verseken belül jelenik meg az irónia. Közvetlenül is és az idézet technikájában is. A „nem Páris, sem Bakony” manifesztum-érvényű parafrázis volt, viszonytisztázó, agresszív proklamáció egy más-valóság Ady-karakterű megítélésére. Mostanra a parafrázisok elvesztették manifesztumjellegüket, belesimulnak az én-lírába, s a személyiség önérzékelésének természetes eszközeiként szolgálnak. Sziveri folyamatosan tisztázza, hogy a létezés abszurd, groteszk botrányához milyen egyedi viszony fűzi, s ezzel párhuzamosan, ennek részeként old föl a verseiben minden, a líráját már korábban is befolyásoló költő-költő áttételt. Következésképpen a parafrázis mint idézet elhajol a szerkezeti rím felé, ami sokkal rejtettebb azonosságra vall, és ami egyszersmind megkönnyíti a (magyar) lírai kollektív tudatba való természetes, szinte könnyed behatolást. Nézzünk néhány példát! „Lassacskán én is kihalok” („Talán eltűnök hirtelen...” — József Attila); „Mint ki vizelni képtelen” („Mint aki a sínek közé esett” - Kosztolányi) ; „megmaradt esélytelennek” („Maradj fölöslegesnek” - József Attila); alvad a bágyadt fény („Csobog a langyos víz” - József Attila); „Elégetnek majd ha megunnak minket” („Es elhagyatnak akkor mindenek” — Pilinszky). Továbbá a teljes idézetek (Bornemisza Péter, Ryszard Kapuscinsky), a hivatkozások Aranyra, Petőfire, Brechtre, Fourier-ra, Shakespeare-re, Kazinczyra, Szabó Lőrincre, Kosztolányira — együtt teremtik meg azt a mezőt, ahol a saját-lét, a maga mások által is átjárt formájában véglegessé szerveződik. 26