Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)

Thomka Beáta: A formafegyelem megszenvedettsége

birintus, az Agonia Christiana, a Jelenések VIII,7-, az íme hát megleltem hazámat, a (Le vagyok győzve... ), a Száradok, törődöm, (A kínhoz kötnek kemény kötelek... ) egy-egy képzete. Néma üzenetváltás folyik itt Pilinszkyvel, Adyval, József Attilá­val, Petri Györggyel, a hontalanság krónikásával, Domonkos Istvánnal, a megvál­tást és a megválthatatlanságot vallókkal. A vigasztalanság rongyszőnyege mintha Sziveri foszló posztójának, József Attila molyrágta kelméjének szálaiból szövődne, míg Pilinszky égő mennyei s „a madarak szárnya röpte” a Zuhanó diadém látomásá­ban így tűnnek át: „Keskeny madárarc lángol a levegőben, / szálka szememben ví­vódása”. A dialógustöredékek, asszociációsugalmak csupán jelzetei az olvasatnak, me­lyet a Bábel költője számára a magyar líratörténet múltjának és jelenének kimerít­hetetlen tárháza képvisel. Konokságában, mellyel kitartott a kötött rímes forma­kincs gazdagítása mellett, pillanatokra anakronizmust is érezhettünk, melynek lényegéhez azonban mintha most kerülnénk mind közelebb. A formai-gondolati letisztulással, elmélyüléssel és magasba emelkedéssel ugyanis egyenes arányban gazdagodott Sziveri János versalkotó eszköztára a grammatikától a szemantikáig, a metrikától a retorikáig. Ama fenti észrevétel is kiegészítésre szorul, mely a lefo­­kozottság s a redukció autentikus versnyelvére vonatkozott. E kétségkívül nagy je­lentőségű és jellemző törekvés mellett Sziveri egyedülállóan gazdag alakzat- és tró­pusrendszert munkált ki, melynek áttekintéséhez motívumról motívumra kellene haladnunk, s a hajnal-képzethez, -metaforákhoz hasonló buja tenyészet képe tárulkozna föl előttünk. Az érzéki és érzelmi tapasztalatok anyagszerű megjelení­tései, az érzetek és sejtések, a tudattörések és gondolati folyamatok plasztikus ki­vetítései, tájba, tárgyba, jelenségbe, színbe, fénybe projektálásai mesteri komplexi­tásról tanúskodnak. Sziveri János eltávozásakor mély meggyőződésként járt át a tudat, hogy jelen­létének nélkülözése csupán átmeneti. E hitet erősítette a várakozás a Bábel megje­lenésére, mely újra jelenlévővé tette számomra, sőt felerősítette a jelenlétét, s együttlétté transzformálta azt. A Magánterület című utolsó kötet előkészületei újabb haladékot jelentenek, s egy újabb találkozás ígéretét hordozzák. S ha immár bizonyossá válik, hogy mint a posztumusz kötetből az ajánlás, úgy fognak elmarad­ni végérvényesen az újabb Sziveri-kötetek, akkor egy idő után sorra előkerülnek majd a korábbiak, s a majdani perspektívából ismét megkíséreljük felhozni az újabb olvasatokat. Sziveri János költészetének minden esélye megvan arra, hogy mint Elrontott nappalok című versében a nyárutó, „velünk közösen őszüljön”. 44

Next