Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Zalán Tibor: Féreg kaparász a lélek falán
Az idézet a fehér füzet utolsó bejegyzése, a fehér füzet pedig egy publikálatlan Sziveri'dokumentum, amely most itt pihen az ölemben. Eretnek mise a címe, Megfigyelések és kérdések az alcíme, 1988 a dátumozása, és a költő töredékes gondolatait, filozófiai elmevillanásait és a számára fontos kiemeléseket tartalmazza. A munkanaplónak tekinthető dokumentum első mondata: „Az élet lehet abszolút szabad. A művészet nemi ” Majd még néhány mondat későbbről, továbbgondolandó az eddigi felvetéseket: „Az igazság erkölcsi kérdés! Ne legyen vitás azonban, hogy hol látom kijelölhetőnek a költő helyét. (...) A politika és a költészet egymást kizáró fogalmak. (...) Nincs helye az iróniának ott, ahol tragédia van. (...) Az is lehet, hogy most én vagyok a legmodernebb, a magam anakronisztikusnak tűnő versformáival. De vannak-e anakronisztikus versformák?” S itt forduljunk vissza ismét a befejezett, beszerkesztett művekhez. Kérdezzünk rá a költőben is ott derengő gyanúra: mennyiben volt anakronisztikus Sziveri a maga gyakorta kopogó négysorosaival, a sokszor igénytelennek érződő rímeivel. Azt gondolom, a forma szárazsága, néha gyanúra okot adó egyszerűsége szándékos költői ellenpontozása volt annak a — végső soron romantikus-heroikus - vonulatnak, melynek erővonalai mentén a költő felépítette világát. Tragédia és irónia birkózását érhetjük tetten, amikor munkái tartalmi mozzanatait a hozzájuk rendelt formai jegyekkel mérjük össze. A társadalmi mozgásokra mindinkább érzéketlennek mutatkozó új irodalmi törekvések között megtalálni az arányt a megszólalás felelőssége és az önreflektálltság elvárható szükséglete között — ez Sziverinek is lecke, állandó és kínzóan új dilemma lehetett. A másik oka a szerkezetek túlcsupaszításának minden bizonnyal az volt, hogy kórosan félt a túlbeszéléstől, attól, hogy a költői beszéd átcsúszik költőies szépeigésbe, ezzel hitelét veszíti. A fehér füzetben erről is találunk említést. „A vers mindig pengeélen táncol. Ha többet közöl, mint amennyit kellene: célját téveszti; ha kevesebbet: úgyszintén. Ha mesterkéltebb a kelleténél, akkor hitelét veszti, ha hétköznapibb: elbanalizálódik.” „Ha a vers szikárabb, mint amennyit anyaga megkövetel, akkor már nem is vers, talán csak köznapi közlés. Ha a vers agyondolgozott, cicomázott, akkor túlzottan elrugaszkodik az élettől, attól, ami valójában lételeme lenne. Ki tudná azonban megmondani, hol a határ?” „A vers élet és művészet súlypontján valósul meg. Ezt a »súlypontot« azonban lehetetlenség megfogalmazni. Ehhez már kevés az ember!” Kétségtelenül kockázatos vállalkozás redukált költői formákat alkalmazni, még annak is az, akiről nyilvánvalóan tudható, hogy remekül bánik a formákkal. Sziveri vállalta ezt. A szabad vers, a vizuális, fónikus költészet előretörése idején rímes-ritmikus sorokban fejezte ki magát. Makacs pontosságra törekvése (ebben emlékeztet talán leginkább József Attilára - no meg abban, ahogyan a tájélményeket átmossák nála is a belső történések) a fegyelmet állítja ekkori munkálkodása centrumába. A legszikárabb nyelvi feltételek mellett csak a mindenképpen elmondandóra szorítkozni. Másik szellemi rokona, a vágáns Villon lehetett ennyire szabad és ennyire foglya a feladatának. Ily módon értelmezhette ő a modernséget 139