Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Thomka Beáta: A formafegyelem megszenvedettsége
tengely mentén rendezi el őket - a felszín-szín-szív elemek eufóniája az utolsó sor kijelentését kívánja ívesen kiemelni: „minek is ügyelne a balta színére / aki annyi mást hordoz a szivén”. Az utolsó szókapcsolat szótári jelentése: tartós és túlságosan nagy lelki fájdalmat érez valami miatt. íme a puritán kompozíciójú költemény két pillére - a versírás mint a fennmaradás biztosítéka, a nemléttel szembehelyezhető egyetlen esély, a költészet mint ontológiai entitás, valamint a lélek, a szív roppant méretű terhe, melyet egy másik vers páratlan egyszerűséggel így fogalmaz meg: „A halandó bánata határtalan”. Az észrevétel, melyből kiindultam, Sziveri utolsó korszakának domináns elemére vonatkozott. Ennek értelmében tömörülnek, sűrítődnek s behálózzák egymást a vezérmotívumok, mintha mindent egy hallatlanul komolyan vett ökonómiának kellene igazgatnia. A lényegre szorítkozás igyekezete nyilvánul meg minden redukáló gesztusban és összevonásban: „feltárva tényeit vetkőzi le / versem a meddő ornamentikát”; „Caflatunk hulladék szavakon / (Minap még magam is herdáltam őket”.)”. Az eredmény a Száradok, törődöm... József Attiláját idéző egyszerűség, szikárság és eszköztelenség, a transzparenssé tett versmodell, melyben minden eljárás a kijelentés és a kinyilatkoztatás intellektuális/érzelmi esszenciájának rendelődik alá. Mértani pontosságú kis formák, lírai miniatűrök, szonettek sorjáznak, frissen kimunkált, szigorú rím- és ritmuskombinációk. A létösszegezés azonban nagy ívű architektonikát igényel, s megszületnek az ezredvég magyar költészetének olyan elégiái, mint a Kóma, Jehova tanúi, Halak kora, Civitas Dei, Dunamedencecsont, Lógunk feszes zsinegen és a Bábel. A szenvedés verseivel és a gondolati szintézisek hatósugaraival Sziveri János magas oromzatú boltívet von költészete fölé. E verskolosszusokat Eosz baljós sugarai, „hamuszürke gyáva hajnalai”; „felkent hajnalok riadt hasadása ragyogja be”; „itt hullahaloványak a reggelek”; „pirkadat iszkol matt egyenruhában”; „Gyanútlanul kaparász a kínzó virradat”; „a reggel senyved”; „az ég mártásából kibukik a nappal”; „Tükör / törik, csorog a háztetőkre”; „pállott levegő fénylik”; „lelóg a góréig a felhő eres lába”; „mészfelhők szaga oldódik”; „habzó fellegek leve csorog”; „oszlásnak indulnak a kontúrok / zizeg és sápad a nád a sás a rét”. Kozmikussá vált a bénító rettegés, a belső világ káosza magába olvasztja a kintit, félelmetessé teszi a természet jelenségvilágát és viselkedését. Pannónia látványa roskatag testhez idomult torz képekből, a perem-lét, a vegetálás, a lefokozottság, oszlás, mocsok, trágya, salak, ecet, latyak, lucsok, a bomlástermékek elemeiből áll össze. E nyersanyaghalmazt kezeli a költő versanyagként, s a tárgyi világ képe és a természet rajza egyben a létállapot és közérzet döbbenetes erejű panorámája, mely a testhez hasonlóan át- meg átjavított térkép. A Felnégyelt tájakon képe („Akár a feszületre — / kinyúlik testem az égtájak felé, / még mielőtt megszűnhetne”) a természeti világra s a tájra is kiterjeszthető, hiszen mintha anyagaival, formáival, színeivel, korhadásával és enyészetével, neszével, napszakaival és évszakaival maga is felkerült volna a feszületre. Az egész univerzum fekszik itt kiterítve, s a látótérbe behatoló észleletek között fel-fel sejlik az Apokrif, az Egyenes la-43