Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Thomka Beáta: Túl ama bizonyos ponton
ségképpen új konnotációkkal bővül a Magánterület szövegeiben, ahol a korábbi versekhez viszonyítva a reflexív tevékenység még hangsúlyosabb szerephez jut. Janus Pannonius egész mitológiai apparátust mozgatott, midőn elégiába foglalta testi gyötrelmei: „Renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.” (Berczeli Anzelm K. ford.) „Anyagom kór irtja, fúrja”, olvassuk Sziveri Rákrománcában. Itt is fölmerül a kép/képmás kontraszt: „A hiány az egyetlen tulajdon — / őt még istene gyúrta, én / lám hamisítvány vagyok. / Magam helyén, ha eltűnök tán, / alig picinyke űrt hagyok.” Nemcsak a fönti megfelelés idézi a Talán eltűnök hirtelen című vers korszakának József Attiláját, hanem az a funkciómódosulás is, mely a szcénikus elemekkel e két költészet alakulásában bekövetkezik. A folyamat a képszerű elemek jelentőségének csökkenése és a fogalmi nyelv hatáselemeinek növekedése felé halad. Közelebbről szemlélődve mégis arról győződünk meg, hogy e két költői mű utolsó periódusában sem tűnnek el a dolgok érzékekkel befogható s ennek stiláris alakzatait igénylő megfigyelések, ellenkezőleg, már-már elviselhetetlenül pontosakká és zavaróakká válnak: „arcom, mint összegyűrt kártya” (Rákrománc), „koppan a cinkelt véredény” (Cinkelt kádak), „Emeljük meg földről a pőre mocskot, / a befagyasztott szennylevet.” (Monotípia, ez egyszer), „A szemüreg drótját veti ki adott / esetben szemetet a szem zsinegek / folyvást mikre csomózva lettünk / ijesztők gyanánt ennyi az egész egész” (Drótok). A Vágóhíd utca című ciklus nagy versei, a cikluscímet viselő, a Gyöngyszemét, a Homokábrák stb. bővítik a veszteség, a vesztés, a kiürülés, a megsemmisülés, a megfogyatkozás, a megszűnés panorámáját, érzékelhető, valamint csupán a benső világban, a tudatfolyamatokban regisztrálható eseményeit. A Vágóhíd utca-beli kiűzetés, áttelepülés problémaköre változatlanul eleven sebként idézi azokat a drámai helyzeteket, melyekről Sziveri mindig többes számban tudott csak beszélni. „Ahonnan jöttünk, ott születtünk. / Onnan kergettek. Onnan el.” 1989-ben nyilván csupán a próféciák sejthették volna meg annak az exodusnak a méreteit, melyek e vers megjelenésének idejére beteljesedve immár csakugyan üres széksorokat hagynak maguk mögött a Vajdaságban, mint záróra után: „ha ott senki / nem lesz, akkor ki - / csak az űr.” A versnek az a sora, mely szerint — egy etimológiai, szemantikai billentéssel - „Fagyatkoztunk esetlenül”, kegyetlen időszerűséget kapott mára, holott eredetileg mindenekelőtt az erkölcsi, emberi helytállás, illetve a meghasonlás, a kitartás, illetve a meghunyászkodás dilemmája állt hátterében, s nem az egzisztenciális választás és döntés problémája. A Gyöngyszemét az enyészet tablója, melyen a pusztulás alakzatai sorakoznak, középpontjában pedig elválaszthatatlanul együtt áll a mű és létrehozója, a megsemmisülést szemlélő tekintet: „Kapkodja szemeit az, aki lát”. A szem itt is mindkét jelentés-kiterjedésére támaszkodik. A címbeli szóelemek ellentétező játéka (gyöngy+szem, gyöngyszem-I-szemét) a versegész szervezésének is egyik központi eljárása, tehát nemcsak a szóösszetételek szintjén vagy a szókapcsolatok szintjén hat („aludttej-úton”, „remeknyűvek”, „kopott csillagod”). Groteszkebb és kiábrándultabb ars poeticát ritkán olvashatunk, hisz ismervén a költészet jelentőségét 64