Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Radics Viktória: Van-e élő költészet?
A metafizikai mérkőzés, költői ég-föld-mérés, bemérés nem marad abba, viszont a történelmi képletekkel és a költői szólásért vívott erkölcsi és a politikai amorált megtámadó harccal komplikálódik. Sziveri a következetessége miatt és révén kerül politikai konfliktusba. Költői világa úgy alakul, mégpedig szervesen, hogy elkerülhetetlenné válik számára a történelemmel való számolás, azaz a történelmi elszámolás. Amikor utólag a végzetet érezzük működni Sziveri életében, és úgy gondoljuk, hogy kihívta maga ellen a sorsot, ne feledkezzünk meg költői hivatástudatáról, költészetének igazság- és hitelességvágyáról, ami űzte és belevitte a politikai konfliktusokba úgy, mint József Attilát is. Mint valami nagyon is reális mitikus szörny, úgy bukkan fel az árból az üzem, a gép, a gyár, a „vérgyár”. Ami következik, az Szent György harca a sárkánnyal, egy olyan demitizált változatban, melyben maga a történelmi valóság képzi meg a tökéletesen reális „létipari” mitológiát. „Észrevétlenül belekerültünk valami mitológiába”, írja Jancsi. A „vérgyár” a „televényfejjel” meg a „kondenzált körömmel” olyan, mint a realitásba szállt mitikus sárkány, csakhogy iszonyúan konkrét. Sziveri új metaforái rettentően azonosíthatók. „Eljátszadozik velünk a való, mint vér a testtel”, írja; a Szent György-játék valóban hús-vér valósággá vált, mint tudjuk. A költészet esélyeiért folytatott küzdelem nem térhetett ki a társadalom intézményeivel és képviselőivel való szembefordulás elől. „Bár mindezt másképp szeretném akarni”, írja Jancsi, ám bizonyos életbevágó dolgokban nem ő döntött. Lehetséges-e itt és most egyáltalán költészet, s ha igen, minek? Vagy pedig inkább a semmi? Pannon fateknő, „semmivel töltött oszcilláló üreg”, „szélcsönd”, falánk káosz, kóválygás - s mindennel szemben életbe lép az egyre elszántabb rosszteremtő indulat, formáló akarat, az igent mondás akarása, mely nem spórolhatja meg a nemeket sem. E költészetben, nagyon szemléletesen, megjelenik a lakás, a költő szegényszobája, és megjelenik a lírai én hús-vérben. „A homlok, a száj, a mell, az ülep, a tenyér, a talp.” A testi és a társadalmi szervezet. Megjelenik fuszekliban a bársonyos hajú szőke asszony, „mi” és „ők” is. Az utóbbi differenciálás nem volt túl nehéz, és kis hibaszázalékkal történt. A Dia-dalokkal napvilágra kerül a „színtiszta Wahrheit”, a költő szavával szólva, mégpedig, tegyük hozzá, a „Dichtung”-tól elválaszthatatlanul, és megszületik egy diadalmas kijelentés, miszerint: „a költészet pedig - ami mindennél fontosabb—/ végül is maga a valóság.” A versszereplő' vé vált „költő”, akivel szemben a költő distanciát alakít ki, egyszerre stilizálódik és trivializálódik. Az önirónia megfosztja ékes attribútumaitól, ugyanakkor megvédi az asszimilációtól és az elnémulástól, „...és átúszunk, mint szélben a bűz / az elhallgatásból a némaságba”. A semmi metafizikai létjelensége az elhallgatás, elhallgattatás, elnémulás és elnémítás konkrét és aktuális reminiszcenciákkal, utalásokkal járó életállapotává módosul. A stilizált költőfigura azonban felemeli a szavát, a triviális pedig pofázhat. A Hidegpróba emelkedett költői hangját spontánabb, közvetlenebbül metsző, egyszerűsödött, ámde nem szimplifikálódott költői vox humana váltja fel. 97