Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője Sziveri János. Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról (Budapest, 2000)
Radics Viktória: Van-e élő költészet?
A semmi fenyegetése már nemcsak az üres égből, hanem az üres szólamokból és az üres fejekből érkezik, utóbbiakból igen közvetlenül. A világhiány és az üres zseb keltette hiányérzet egymást fokozzák, és felfokozzák a szembeszegülő indulatokat, megteremtik az ellenzéki versbeszédet, mely hiábavalóságának tudatában válik oly fanyarul ironikussá és önironikussá. E karakteres irónia önmagát sem kímélő fegyverével páratlan virtusra tesz szert a költő. „Tanulom a magam igaz szigorlatát”, írja ekkoriban (nyolcvanas évek). A költői ethosz kihordása után ez a költői erkölcs kiforrásának időszaka. A hangulat: „középkori léthuzat”. Lehetett akkor differenciálni a jót meg a rosszat, csak bátorság kellett hozzá. Az emberi hang emberek hangjává válik, a stilizált lírai én többek hangját viszi élesbe. Ez nem politikai, hanem költői éberség, az immár társadalmilag is radikalizálódott, a társadalmi dolgokat is végiggondoló költő hangjának éle. A költő énekmondóvá, kikiáltóvá, szegénylegénnyé válik. Sziveri fekete szemüvegben, sőt kivert foggal lép fel. A korrupt, szellemi és lélekgyilkos, hamiskártyás társadalomban, ahol, mint Jancsi írja, „ennyit nem ér a költészet” — gondolom, az énekmondó itt mutatott valamit —, a költészet vagányul hősies mégissel, a szegények hősiességével „olcsó, de pontos” válaszokat ad. Még pontosabban: válaszokat kérdez. „Ha másnak az erkölcs csak puszta fény űzés”, idézem ismét Jancsit, fény és űzés, különírva, ismétlem, űzés, űzés, akkor a költői válasz, erre kérdés: „miért hogy hisszük még tételes igazunkat”, és: „ha már az igazság semmit sem mond a mának, / miért hogy csillapítja dühünket a bánat”. Arra, hogy a tételes igazság nem mond semmit, és a köznapi igazságérzetnek elvész, elfúl a hangja, a költői igazságérzet affektusa válaszol kérdve. Ennek az affektiv és effektiv költői kérdésnek, tudjuk — rendkívüli pillanat —, a maga erejénél fogva akkor aktív szerepe támadt. A költői kérdésre az erősebbik tábor paranoiájánál fogva megtorló válasz érkezett. „Lennék bár perverzebb kicsit, tehetnék fejemre akár micit is”, írja Pannóniái János, akinek költői szerepét immár nem ő maga határozza meg. A „tömegszervezeti fantom agy lendkereke” valóban belendül; a költészet ezúttal belendítette a sorsot, mely eddig a genezis/apokalipszis áttűnő színeiben játszott. A történelem kártyásai most az utóbbira játszották ki az adut. A politikai történelem kártyacsatát vívott és vív, nem babra, és cinkelt lapokkal — míg a költő következetes, hű önmagához, formabontásaival és formahűségeivel a költői hagyományhoz, az emberi hangok történelméhez. Hiszen erre intellektuálisan és érzelmileg elhivatott, első versétől fogva. Nem tehetett róla, hogy becsületes volt, mondhatnák a posztmodern cinikusai. A körmönfont magyarázkodást azonban vágjuk el a Társastervezés e soraival: „a földdel kéne tudni bánni / lehet-e ennél szebbet kívánni / de hol a földem legalább talpalatnyi / ahol a fogamat ott bírnám hagyni”. Ez az önirónia már félelmetes, már nem is önirónia, hanem a legnehezebben elérhető distanciából fakadó éleslátás. József Attilára gondolhatunk itt ismét, az „íme, hát megleltem hazámat...” kezdetű versre, de akár Paul Celan Halálfúgájára is: „s fekhettek fellegsírba feküdni van ott hely”. 98