Szigethy Gábor: miamagyar (Budapest, 2019)
BARANGOLÓ - Zuhanás a semmibe
245 „Rendszerspecifikusan” volt jellemző a szocializmusban, a pártállamban a hatalom rettegése az önálló gondolatoktól. Három évtizede felvételiző kislányt kérdeztem: ki a kedvenc költője. József Attila – mondta. Egyszerű kérdés: Miért sze reti József Attilát? Fölragyogott a kislány szeme, olyan kérdést kapott, amire tudott válaszolni, amit megtanult. És mondta: József Attila, a proletariátus költője 1905ben született... Közbevágtam: És ezért szereti? Csak a bemagolt érettségi tételt volt ké pes fölmondani; kitűnő tanuló volt, jelesre érettségizett, de egyetlen önálló gondolata nem volt József Attiláról. A Madách Színház Tolnay Stúdiójában a kilencvenes években volt látható a Thomas Mann Mario és a varázsló című re gényéből készült színpadi adaptáció. Messzemenően jobb dramaturg volt, aki színpadra alkalmazta, mint az a lengyel hölgy, akinek dramatizálását – emlékezetes előadás volt Latinovits Zoltánnal a főszerepben –1965ben a Thália Színház mutatta be. A Cipollát játszó Mácsai Pál tehetséges színész, és jól találta ki a rendező ebben a kilencvenes évekbeli előadásban, hogy a közönség a kávéházzá átalakított nézőtéren ül, testközelben a színészekkel, és Cipolla hol a színészeket, hol pe dig a közönség egyes tagjait vonja be a játékba. Amikor vége volt az előadásnak, Mácsai Pál javasolta, hogy a diákközönséggel szívesen beszélgetne az előadásról. Számomra megdöbbentő volt, hogy a gyerekek – elnézést, érettségiző diákok, tizennyolc éves, majdnem felnőtt emberek – az előadás