Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Géczi János: A fű
ezt az érzést, talán hasznosítják is a munkájukban, de hogy nem tudják definiálni, mutatja: sokszor Istennek nevezik. Persze a füvek tér- és helymeghatározásra is alkalmasak. Elvégre ha a kihalt őszi sétány öszszegyűrt, szél sodorta spanyol újságja képes spanyolul zörögni, akkor a fű sem adja alább — rávall a környezetére, ahol megteremtette magát, és kurd mód zizeg, palóc szájjal fecseg vagy provansziasan locsog. Mert úgy terpeszkedik be a helybe, ahogy bűnös forog a büntetésben, avagy ha arra nem képes, élvezi a büntethetetlenséget. Az én időm és terem inkább jellemezhető — ha már meg kell tenni — a növényekkel, állatokkal és ásványokkal, mint az emberi kultúra limlomjaival, véres vagy csendes eseményeivel; közelebbi rokonomnak érzem valamennyit a dél-amerikai gyáravatásnál, a debreceni pártgyűlésnél és egy gőgös miniszternél. Szeretem, ha közösséget tudok vállalni, mert akkor nem kell mindenben magányosnak érezni önmagamat, és az azonossághoz elegendő, ha tudom, ugyanúgy balra forgató szénmolekulákat építenek be a sejtjeimbe a szorgos ciklusok, amint a növényekbe, ugyanazon ellentmondások között kell minden napomért megharcolni, mint nekik. A tudattal nem rendelkező anyagformák saját függetlenségük megtartása mellett minden erővel azon vannak, hogy a minél nagyobb közöst találják meg, emberi léttársaim többsége meg más feladatot nem is tud magának, mint hogy kisajátítson és leigázzon, s ezáltal elkülönüljön, kivonja magát a közös halmazból. Az 135