Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)

Páskándi Géza: Legendád keze nem remeg

műformáim és stílusom jóvoltából. Vagyis a magamnak teremtett szabadság főforrás volt, amit nem a jelen világ kínált, hanem jórészt öröklöttségeim... Látható ezekből is: valamiként szimbiózis­ban élünk eseményekkel, történelmi nevek ár­nyékában... Visszhangozzuk vagy elnyeljük e neveket... Az időnek némi hasznot hajtunk vagy igyekszünk hajtani, viszonzásul, hogy — akármim is, de — éltető talajunk lehet. Iparkodtam hát nem élősködője, de hasznos együttlétezője lenni a Históriának. Nem kul­lancs az idő (türelmes!?) birkájának vagy biva­lyának bőre alatt, hanem olyan éles csőrű apró madár, aki az állat hátán szorgosan csipegeti a tetveket. (Verset is írtam erről.) Az ironikus, a groteszkre hajló művész afféle tetvésző ember is... Némiképpen külön út. Ahogy egykor ped­­zettem:,, egyszemélyes a híd sa lépcső, eredj!” Persze — ahogy mondani szokás — mindez együtt „nem volt egyszerű”. Vagy talán nagyon is igen? Térüljünk-forduljunk azonban a vissz­hangok rácsaihoz ismét. A Pró és Kontra­legendák hegyes-völgyes, gidres-gödrös tájaira, végezzük be a „tájékozódó terepfutást”. Gyor­sítsunk tehát. 7. Páskándi talán a legellentmondásosabb mai író irodalmunkban... (Teatrul, Bukarest, 1971) 8. (Ez az ifjabb nemzedékhez tartozó drá­maíró) páskándizál. (Kritika, Budapest, 1981) 9. Szerkesztőm cikket kért hétfőre... azt ál­lítja, akkor van a magyar dráma napja... forga­tom tehát a műsorújságot. Csakugyan, a Nem-308

Next