Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Páskándi Géza: Legendád keze nem remeg
dombra vagy a Kálváriákig. Az Olümposz egy kiskocsma volt gyakorta. Az utat, ami több, mint poros, kanyargó sáv, már a kínai szellem felfedezte... Ez a futás ergo: több mint mindennapi. Balkán kincsei közt barangolva láttam, minden különbség ellenére is, mennyire egy rugóra jár ez a valamikor tán örökre felhúzott óra (hogy ismét a múlt szállóigeképeit idézzem). Vagyis „kicsi” a Glóbusz, a világ. S mert hasonlít rá: kicsi a Mindenség is. De legalább (mit legalább, ez a legtöbb!) gondolataimban — daccal! — a magam ura akartam lenni, mint a gyerek, aki tudja: apja, anyja, üki őse van, azért ő mégiscsak ő, és nem lehet senki más. Fogjuk fel úgy még — teszem azt — a skizofréniát is, mint ami megteremti a belső dialógus, vita lehetőségeit: a belső, szellemi autarkikus hadmozdulatot. Önellátás, mint az önnemző, hímnős növényé, állaté. „Nemek harca” a hermafroditizmuson belül. Ha a lélek ha sad, hasadhat a test és él tovább... Egyszeri változatként, de nemét el nem döntve... Ezt azonban nálam csak a szellem tehette meg, hisz egyébiránt nemcsak férfi voltam, hanem férfias is akartam lenni. Virilis, határozott jegyekkel s már korán. Férfias, amikor koravénítőn borbélyhoz vágytam borotválkozásra, vagy amikor ágyékom zsönge pelyheit nézegettem. Férfias, amikor Majakovszkij lépcsőzetes verssorait utánoztam tizenöt évesen s valamivel később, és férfias, amikor Berzsenyit vagy Adyt utánoztam vagy épp Kassák egy-egy szabad versét. A jelszó-yilág maga is férfiasnak tetszett. Mind 326