Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Ágh István: Tizennyolc és a többi évem
tott el bennünket, mögötte eltűnt az országút, mögüle csak a hangok hallatszottak. Legelső emlékeim közül való: pelenkás időm után a Mester szürke autóján Pápára vitt az anyámmal, előbb, mint hogy egy szekérre fölkéredzkednék. Szürke autója szürke bársonyülésére pisiltem. Előttem a Mester dühös arca, anyám zavara, bocsánatkérései. Ráadásul még a pisai ferdetornyot is eltörtem vitrinükből. Kedves tárgyam az ülésdeszka, jó kuporogni apámmal a szekéren, legjobban szerettem a legtávolabbi Erdő-dűlőt, több idő jutott a mesére, amely a felnőttnek egyszerű valóság, a gyereknek varázslatos. Annál jobban unatkoztam, mikor fölösleges lettem a lucernakaszálás miatt, idegesítően kérdezgettem, mikor megyünk haza. Alig vártam, hogy belefeküdjek a zöld takarmányba, s végig a mezőn, a falun, hanyatt. Akik maguk mellé ültettek, azokkal komolyan beszélgettem. Furcsa neveket akasztottak néhány öreg barátomra: Täufer, Stuxur, Kankus! Hiába ijesztgették a többieket: „Majd elvisz a Kankus! ” — én nem féltem, mert sokat járt hozzánk, segített nekünk. Marhavész, száj- és körömfájás ütött ki környékünkön, azt beszélték, az emberek is, inkább a gyerekek elkaphatják, hát elvittek a Zöldfa utcába 1943 őszén. Először akkor szakadtam el hazulról, semmi sem tetszett, akaratoskodtam és sírtam. Beadtak a zárda óvodájába, és utálkoztam, mert az apácák még egy koszos, eltévedt, csipás kismacskát is összecsókolgattak. Lehet, az a macska nem is volt koszos, lehet, hogy csak az apácákat nem szeret8