Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)

Horváth Elemér: Peregrinatio

nem tudnám megtartani Magyarországon. Ta­lán képes lennék írni a térdemen is, de szíve­sebben egy íróasztalon. A primum vivere és a fiat iustitia imperatívuszai között nem ott húz­nám meg a vonalat, ahol József Attila. Ha van­nak értékek, amelyeknek elérése erkölcsi köte­lesség, vannak eszközök, amelyeknek igénybe­vétele erkölcsileg tilos. A szárszói sínek ilyen eszközök. De vajon fenyegető lehetőség-e a mai Magyarországon a „szárszói sínek”? Remélem, nem. Valószínű azonban, hogy — patologikus jelenségektől eltekintve — fenyegetőbb, mint Amerikában. Ha Julián megváltozott, változatlanok-e a ma­radók? Valószínűleg nem. Az ún. „nyugati vi­lág”, minden szekularizációs igyekezete ellené­re, mélységesen keresztény. Ettől a keresztény univerzumtól való elszakadás — akkor is, ha a szocialista új ember mítoszát nem tekintjük többnek, mint a nyugatinál csupán radikálisabb szekularizációs kísérletnek — bizonyos követ­kezményekkel járt. A nyugati mérce elvesztése — ha rövid időre is — a társadalom eltorzulásá­hoz vezetett. Emberanyagunk megsérült. Ami a verseimet illeti, magángyönyörűség­ből írtam őket, Ha kellenek az olvasónak, akkor teljesítettem valamiféle szolgálatot, ha nem, ak­kor egyetlen ember emberré válásának voltak eszközei. Ez utóbbival önmagámnak tartozom, az előbbit kizárólag az olvasó döntheti el. így is, úgy is: kegyelem számomra. Végezetül: odisszeák végén nem Ithaka áll, hanem a megszokott, elérhetetlen láthatár. A bölcső ígérete. Azé a bölcsőé, amelyért szívből köszönet. 186

Next