Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Horváth Elemér: Peregrinatio
nem tudnám megtartani Magyarországon. Talán képes lennék írni a térdemen is, de szívesebben egy íróasztalon. A primum vivere és a fiat iustitia imperatívuszai között nem ott húznám meg a vonalat, ahol József Attila. Ha vannak értékek, amelyeknek elérése erkölcsi kötelesség, vannak eszközök, amelyeknek igénybevétele erkölcsileg tilos. A szárszói sínek ilyen eszközök. De vajon fenyegető lehetőség-e a mai Magyarországon a „szárszói sínek”? Remélem, nem. Valószínű azonban, hogy — patologikus jelenségektől eltekintve — fenyegetőbb, mint Amerikában. Ha Julián megváltozott, változatlanok-e a maradók? Valószínűleg nem. Az ún. „nyugati világ”, minden szekularizációs igyekezete ellenére, mélységesen keresztény. Ettől a keresztény univerzumtól való elszakadás — akkor is, ha a szocialista új ember mítoszát nem tekintjük többnek, mint a nyugatinál csupán radikálisabb szekularizációs kísérletnek — bizonyos következményekkel járt. A nyugati mérce elvesztése — ha rövid időre is — a társadalom eltorzulásához vezetett. Emberanyagunk megsérült. Ami a verseimet illeti, magángyönyörűségből írtam őket, Ha kellenek az olvasónak, akkor teljesítettem valamiféle szolgálatot, ha nem, akkor egyetlen ember emberré válásának voltak eszközei. Ez utóbbival önmagámnak tartozom, az előbbit kizárólag az olvasó döntheti el. így is, úgy is: kegyelem számomra. Végezetül: odisszeák végén nem Ithaka áll, hanem a megszokott, elérhetetlen láthatár. A bölcső ígérete. Azé a bölcsőé, amelyért szívből köszönet. 186