Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Jókai Anna: Töredék
zatokat, „vonulatokat” vagy éppen elődöket sorolják, az én nevem mindenünnen kimarad. Generációm sincs, az a bizonyos „akolmeleg”. Akikkel együtt indultam, tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, a velem egyidősek pedig már régen a pályán küszködnek. 1970-ben József Attila-díj, 1974-ben a közművelő tevékenységért SZOT-díj — első írói korszakom véget ér. Ami a hivatalos „visszajelzést” illeti: csaknem két évtizedes csend. Szándékomat ismerve: valójában nem csodálkozom. Mintha más síkról beszélnék, egy másik Magyarországnak. 1972-től újra egyedül. Ez a szétválás az elsőnél is nehezebb. Az elhatározás megvisel, a gyermeki „támaszigény” még kísért, és mintha az írás öröme is cserbenhagyna. 1975: a válság mélypontja, „kígyóverem”. Nem túlzás: a halál szélén. A külvilág ebből semmit vagy a felszínből alig valamit vesz észre, csak a gyerekeim és a fél kezemen megszámolható „bizalmasaim”. Lassan-lassan kigyógyulok. Ebben — szeretteim mellett — két tulajdonságom — egy jó és egy rossz — segít: az akaraterőm és a hiúságom. Katabázis után katarzis. Valami kiég belőlem: nem kár érte. Valami életre kel: ezért történt minden. Jönnek a magány évei. A „választott” magány. A megkínzott Én Tévedtem. Az írás sem „megoldás”. Ha éppen nem írok, és nem vagyok „hirdetőúton” — gyötör a fájdalom. A gyerekeim megnőttek. Nincs igazi otthonom, nincs hova, nincs mibe visszavonulni, töltekezni. „Ki vagyok csukva”, 197