Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Kertész Ákos: Éltem - és ebbe más is belehalt már
mondani, hogy: „jé!”, meg hogy: „nahát, de jól adja! Ezt én is valahogy így gondolom. így tudom. így érzem. így látom. így hallom.” Satöbbi. Mi történt itt? Az, hogy én mint művész, mint alkotó hatottam rád mint műélvezőre, olvasóra, nézőre satöbbire. No, hát ez a művészet. Ha belegondolsz, egyszerű, mint egy pofon. Viszont az is egyértelmű, hogy szegény József Attila Curriculum vitae-\e nem művészet, ott nincs semmiféle szemlélet számára állított szemléleti egész, az egy folyamodvány, ugyanolyan, amilyet én írtam 1952-ben az Elvtársnőnek a személyzeti osztályra, hogy a Vállalat javasoljon a Technikai Minimum tanfolyamra. Persze az is igaz, hogy a saját árnyékát senki sem lépheti át; ha valakit az a csapás, az az istenverése sújt, hogy költő, abból akkor is előbugygyan a művész, vagyis saját szemlélete formába öntésének belső igénye, ha egyszerű kérelmet ír egy tisztviselői állás elnyerése tárgyában; az beleírja, amire a bank személyzetise egyáltalán nem kíváncsi, beleírja az Öcsödön ért sérelmeit, hogy ott a létezését is mintegy kétségbe vonták, amikor a szomszédság összegyűlve megállapította: Attila név nem létezik, és attól kezdve a neve Pista lett. Ez nem művészet még, ez csak egy rossz önéletrajz, amely a funkciójától idegen elemekkel van megterhelve. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, miért, vertek, 209