Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)

Tornai József: Az ember nem komoly hatvanhat évesen

gubancos haja, kék szeme (anyját Cseljabinszk­­ból hozta az apja). Együtt olvasunk Baude­­laire-t, Dosztojevszkijt, Dickenst, József Attilát, Szabó Lőrincet, Musset-t. Vele csókolózom elő­ször. Szobájában fedezzük föl egymás testét, mit sem sejtve a szenvedésről, amit egymásnak a szenvedélyünkkel okozunk. Egy nap el kell szakadnunk egymástól egy Duna-parti vad­meggyfa földig csüngő ágai alatt. Nyár, haraszti nyár. Nem a dombon lakom már a szüleim házában. Egy-két sarokkal odább, a vasút mellett, első feleségemmel, lá­nyunkkal, Verával. De a nyár haraszti nyár: öt­venes évek eleje. Anyámnak nem áruljuk el, hogy nem járunk templomba. Mégis megtudja, és sír emiatt éjszaka. Hiába sajnálom szegényt, hiába beszélgetek vele némelykor estefelé, fi­noman, óvatosan: csak néz rám, szemét könny futja el. Vagy kétségbeesés és harag. Tudja: a kedvenc fia kárhozott, menthetetlen lélek. Szabó Lőrinccel beszélgetek. Vagyis: ő beszél hozzám. Az íróasztala mellett ülünk. Körül a könyvei: padlótól mennyezetig. Egy résben Rippl-Rónai portréja, a szembe lógós hajú, Dél. „Gyere, ebédelünk!” Nem akarom elfogadni. Nagyklárát hívja: „Ültesse asztalhoz a fiút!” Délután nyulat viszünk a Széna térre. Ajándék vidéki tisztelőtől. Meg kell nyúzatni. A buszon mindenki az állat nyakára kötött cédulát figyeli: „Szabó Lőrinc költőnek.” Mindig „édesem’-nek szólít. Halála az első nagy halál életemben. 396

Next