Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)

Vathy Zsuzsa: Életünk színtere

házat, ahol József Attila lakott, a vence-i teme­tőben pedig az egyik ott élő magyar egy friss sírra mutatott: „ez itt egy lengyel íróé.” Húsz év múlva tudtam meg, hogy Gombrowiczé volt. Egyetemre — ez korábban történt — úgy ke­rültem, hogy amikor a továbbtanulási bizottság egyik jó szándékú tagja megmondta: ne várjam a felvételi értesítést, hiszen el sem küldték a je­lentkezésemet — fölzaklatva hazamentem, be­csomagoltam a bizonyítványomat, a különféle okleveleimet, és elküdtem Jóború Magda mi­niszternek. Egy levelet is írtam mellé, az állt benne, ha ennyit ér egy miniszter aláírása, ak­kor én ezeket tisztelettel visszaküldöm. Mire berendezkedtem a boldogtalanságra, hogy itt maradok életem végéig szülővárosomban, és bármit megtehetnek velem (ők), amit csak ked­vük tartja, levelet kaptam, menjek fel a minisz­tériumba, meghallgatásra. Persze hogy ezek után azt gondoltam, túl tu­dok én járni mindenki eszén, és amit nagyon akarok, ezután is sikerülni fog. Ma már óvato­sabb vagyok a szerencsével. Előre köszönök neki, nem kérem számon, miért tesz úgy, mint­ha a világon se volnék, sőt mentségeket kere­sek a számára és magyarázatot. Honnét tud­nánk például, hogy a vonatütközőkön mász­kálva, vagy száguldozva az országutakon, vagy a repülőgépen miért nem pont velünk történik meg az a rossz, ami bármelyik pillanatban meg­történhetne? És egyáltalán mi a rossz? Honnét tudnám, hogy amit most rossznak hiszek, nem a lehető legjobb? 477

Next