Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Vathy Zsuzsa: Életünk színtere
házat, ahol József Attila lakott, a vence-i temetőben pedig az egyik ott élő magyar egy friss sírra mutatott: „ez itt egy lengyel íróé.” Húsz év múlva tudtam meg, hogy Gombrowiczé volt. Egyetemre — ez korábban történt — úgy kerültem, hogy amikor a továbbtanulási bizottság egyik jó szándékú tagja megmondta: ne várjam a felvételi értesítést, hiszen el sem küldték a jelentkezésemet — fölzaklatva hazamentem, becsomagoltam a bizonyítványomat, a különféle okleveleimet, és elküdtem Jóború Magda miniszternek. Egy levelet is írtam mellé, az állt benne, ha ennyit ér egy miniszter aláírása, akkor én ezeket tisztelettel visszaküldöm. Mire berendezkedtem a boldogtalanságra, hogy itt maradok életem végéig szülővárosomban, és bármit megtehetnek velem (ők), amit csak kedvük tartja, levelet kaptam, menjek fel a minisztériumba, meghallgatásra. Persze hogy ezek után azt gondoltam, túl tudok én járni mindenki eszén, és amit nagyon akarok, ezután is sikerülni fog. Ma már óvatosabb vagyok a szerencsével. Előre köszönök neki, nem kérem számon, miért tesz úgy, mintha a világon se volnék, sőt mentségeket keresek a számára és magyarázatot. Honnét tudnánk például, hogy a vonatütközőkön mászkálva, vagy száguldozva az országutakon, vagy a repülőgépen miért nem pont velünk történik meg az a rossz, ami bármelyik pillanatban megtörténhetne? És egyáltalán mi a rossz? Honnét tudnám, hogy amit most rossznak hiszek, nem a lehető legjobb? 477