Tóbiás Áron: Megmentett hangszalagok. A megálmodott Magyarország. Beszélgetések, emlékezések - Kortárs beszélgetés (Budapest, 2015)
KRÓNIKÁSOK - Az évszázad viharaiban... - Ma ontják véremet - Pilinszky János
például. Akkoriban az önképzőkörök nem éltek együtt az élő irodalommal. A miénk igen, és ez a gyerekek érdeme volt.- Mostanában, például amikor Tersánszky meghalt, nem tudom, tartottak-e róla emlékezést valamelyik gimnáziumban...- Ahogy a mai eszemmel visszagondolok, az egy szép emlékest volt. Szóval nem értettük félre, azt hiszem, [ó kis együttes volt; többször betiltották például. Nem olyasmi miatt, mert Ady Endrétől szavaltunk, hanem tényleg voltak mondjuk gyerekes túlzások.- És ki volt a magyartanárod? Vagy nem tőle kaptad az első nagy impulzust?- A magyartanáraim kedves emberek voltak, de nem tőlük. Részben magam... úgy találtam meg Dosztojevszkijt, ahogy később megtaláltam Simone Weilt. Az embernek ezek a törvényei, érdekes módon, mindig ismétlődnek. Aztán sorra jött József Attila megismerése. Érdekes, a József Attila név idegen volt az első pillanatban. Kétségtelen, hogy a nagy nyugati költőkkel való érintkezéskor kicsit egy másfajta szépséghez szoktam hozzá, bár érdekes, akkoriban is egy kicsit barokknak és nyakatekertnek éreztem... például a Baudelaire-fordításokat. Na most, József Attila minden bonyolultsága mellett is egy új mezítelenségi fok volt. Ezt, érdekes, én Tolsztojnál éreztem rettenetesen, mikor elolvastam a Feltámadást. Azóta is sokszor érzem, ha egy új irodalmi nemzedék valóban autentikus megnyilatkozásával találkozom, hogy valami formában - nem tudnék jobb szót mondani rá - új mezítelenségi foka van, s amelyhez aztán hozzászokunk... Még ha számon kérnek is tőle olyanfajta szépséget esetleg tévesen, ami nem az ő dolguk, hanem egy előző nemzedék szoktatott hozzá.- Az első versed vagy verseid keletkezése mikor, hogyan történt?- Azt hiszem, az első versem... amikor megismertem József Attilát, Szabó Lőrincet sorra, szinte kipattant. Egészen váratlanul írtam két, majdnem felnőtt számba menő verset, amit ’39-ben a Vigilia közölt — ezek kötetben nem jelentek meg -, s ez idő tájt írtam még az Ejféli f ürdést, ami már megjelent kötetben is. Aztán olyan válságosán alakult az ifjúságom, nagyon nehéz volt, anyagi okokból, apám halála miatt, egyéni érzelmi bajaim miatt, hogy én őszintén a háborút úgy vártam, hogy szeretnék meghalni. Bekerültem a háborúba, belesodródtam, s akkor kiderült, hogy itt nem egy nagyszerű halál vár: a pusztulás közelről mindig végtelenül hétköznapi és kicsinyes, és a legkicsinyesebb az éhínség. Az éhezés, az irigykedés, a kínlódás leghétköznapibb gondjait éltem át itt, és akkor tanultam meg, hogy a halált nem szabad nagy hangon hívni, ezt a fajta 405