Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
„… föltűzted zászlóimat …”
Nos, ez a nemzedéki poentírozás, ha eltér is Dsida Jenő lírájának hangjától, felfogásában, problémafelvetésében közvetlenül érdekelhette Dsidát: alighanem összefügg azzal a nemzedéki ankéttal, amelyben az Erdélyi Helikon 1930. januári számában (a válasz megírását tekintve tehát 1929 őszén, tél elején) mindketten részt vettek; az utolsó két sor ugyanis a versnek csak az 1930-as közléseiben szerepel.50 De József Attila Jelentkezését a lelkiismeretes szerkesztő külön is regisztrálja: nyilvánosan üzen a költőnek a lapban; nem azért, hogy egy szerkesztői üzenettel, „levélváltással“ intézze el költőtársát — a szokásos olvasói kérdésekre adott válaszok előtt Áprily, József Attila és I. Szemlér Ferenc neve olvasható e rovatban címzettként. Ebben a formában: „József Attila. Hálásan köszönjük a beküldött kéziratokat. Nagy örömünkre szolgál, hogy az új magyar költészet egyik legtehetségesebb, fiatal beérkezettje munkatársaink sorába szegődik. Érintkezésbe léptünk az Erdélyi Helikonnal és kérését, melyet a magunk részéről kész örömmel teljesítünk, ott is tolmácsoltuk. Kérjük továbbra is munkatársi működését és szeretettel köszöntjük.“ E köszöntés rendkívüli melegségéhez képest meglepő, hogy a két lapszámmal későbbi, újabb József Attila-vers, a Füst51 után 1937 decemberéig hiába keresünk József Attila-nyomokat a Pásztortűzben: a Kosztolányi és a Kész a leltár közlésével már csak a halott költő emléke előtt tiszteleg a szerkesztőség.52 A magyarázatot valószínűleg József Attila költői útjának, világnézeti fejlődésének, mozgalmi kapcsolatainak alakulásában találhatjuk meg. Ezt a feltételezést — részben legalábbis — a többi erdélyi magyar folyóirat, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Helikon, illetve a Korunk korabeli József Attila-képe is igazolni látszik.