László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
72 Demény János szólván sohasem mulasztják el megjegyezni, hogy milyen érthetetlenül és kínosan hatottak rájuk azok a zeneművek, amelyekről csak utólag tudják meg, hogy Bartóktól, Kodálytól vagy Sztravinszkijtól valók. Ellenben valóságos lelkesedéssel választják ki Liszt, Chopin és a többi romantikus, vagy Beethoven, néha Mozart műveit. A zenetörténeti szeminárium további munkája során aztán átlag 80—90 százalékig meg lehet szerettetni a mai muzsikát a hallgatókkal. A fennmaradó 10—20 százalék mindig a hangszerhez értők közül kerül ki. Rendkívül komoly és megfontolandó jelenség. A zenei előképzettség, a hangszerhez értés akadálya a mai zene megközelíthetésének." Teljességgel Bartókra vonatkoztathatók Dr. Gyulai Elemér könyvének azok a további sorai is, ahol a műalkotás társadalmi befogadásához szükséges „érési idő" fogalmáról van szó: „Minél nagyobb a művész, szükségképpen annál szélesebb körből meríti az összefüggéseket és annál nagyobb feladat elé állítja a társadalmát, amely a széles összefüggéskörre épített új koncepciót csak megfelelő érési idő múlva képes megközelíteni és az új művészetet sajátjának elismerni. Ha az egyes korszakok társadalma meg tudná érteni saját korának művészetét, úgy a kor egész mozgató eszmevilágát szinte azt mondhatjuk: szilárd állapotban is magáénak mondhatná az egykorú művészeti alkotásokban s a művészeten keresztül egészen magasrendű, tisztult formában élhetné ki magát saját eszmevilágában. Tragikus dolog azonban, hogy amíg a kor eszmevilága az egész társadalomra ránehezedik, a társadalomnak minden megmozdulása, bizonyos távlatból nézve erre mint mozgató okra visszavezethető, hatása alól az egyén sem tudja kivonni magát, ugyanakkor a művészetet, amely szintén ennek az eszmevilágnak a jegyében született meg, ennek talán a legtisztább kifejezője, a kor (kivéve bizonyos mértékig a szépirodalmat) nem tudja megérteni. A korszakok szerint változó mozgató okok következtében más-más eszmények felé törekvő művészet anyaga átértékelődik, elemeinek egymáshoz való viszonya megváltozik és az új formába öltöztetett művészetet, éppen új formája miatt, a nagy tömegek magukénak elismerni nem tudják, gyakran ellenségként állnak vele szemben." Bartóknál eszerint a huszadik század második felében jutunk el zenéje társadalmilag fontos szakaszába, amikor az „érési idő" lassan „pihenő órákká" alakul át; amikor a kaotikusnak érzékelt zene egy feltisztuló világkép harmóniájába oldódik fel. József Attila tehát az úgynevezett „zeneértőkkel" való vitát az olvasott korabeli szociálpolitikai könyv idézett sorai alapján folytatta volna megíratlanul maradt tanulmányában. A tanulmányvázlat 1. pontja a vita alaphangját ütötte meg.