Méliusz József: A Horace Cockery Múzeum, Horace Cockery darabokra tört elégiája (Bukarest, 1983)

Első könyv. A Horace Cockery-Múzeum

De míg Babitsot, Kassákot, főként Kassákot, Ady mellett már néhány esztendeje szorgalmasan olvastam, H. C.-nak még a nevét sem hallottam, nem tudtam róla semmit, pedig hát, főként Kosztolányi világirodalmi versantológiájából már kerekedett némi fogalmam a költészet világállapotáról abban az időben, amelybe beleszülettem. Mindezeket még első sé­táinkon őszintén bevallottam a költőnek, aki jóindulatúan megnyugtatott: „Vigasztalódjék, Herr Joseph, én is alig isme­rek valamit a kelet-közép-európai költészetből, a maguk más Európájából, kivéve talán az orosz futuristákat és új nyelvé­szeket, no meg a cseheket. Bár Párizsban találkoztam egy Illiesz Dziulá nevű fiatal magyar költővel, a Szent Lajos-szi­­geten lakott, frekventálta szürrealista' barátaimat is, hallatla­nul művelt fickó, azt hiszem, nagy költő. Akárcsak az a má­sik fiatal ember, hogy is hívják, publikált franciául is, igen, megvan, Iozef Atillio, micsoda eleven szellem az az Atillio!“ Bevallhatom, Iozef Atillióról, József Attiláról akkor én még semmit sem tudtam. Egy este H. C.-val lakásom előtt elha­ladva, fölszaladtam egérszagú manzárdszobámba Kassák lap­jának példányaiért. H. C. a sarki fűszerüzlet fényesen kivilá­gított kirakata előtt figyelmesen, hümmögve átlapozta a M u n к á -t, nagyokat rikkantva olvasta a lapban előforduló nyugati írók nevét, Dos Passos, Sandburg, Panait Istrati, Piscator; majd hóna alá vette a füzeteket, szabad kezét a vál­tamra tette, szeretettel nézett a szemembe és kijelentette: „Herr Joseph, tekintse magát barátomnak. Kedvelem önt. Kószák Lázsosz? M u n к á? Ügy sejtem, hogy a maguk frá­nya nyelvén ez a jelennel kongruens világirodalom. Tudja mit? Ma este a Baur au Lacban vacsorázunk, és maga kapás­ból fordít majd nekem ebből a folyóiratból. Nem a nyugatia­kat, akiknek a nevét a lapban felfedeztem, hanem a magya­rokat.“ Kétségbeestem. „Herr Cockery, a Baur au Lacba ilyen öltözékben, mint az enyém? És nyakkendőt se kötöttem.“ H. C. elnevette magát: „És én? A maítre d'hőtel és a frakkos pincérek már hozzászoktak, hogy bolond gazdagok tévednek be vacak kocsmájukba, s ha gyanakvók is az első percben, arcuk nem árulja el, ám mihelyt azt tapasztalják, hogy a ren­delés stílusos, s hogy a bolond vendég a megfelelő étkekhez a megfelelő bort rendeli, ugyanolyan kifogástalanul szolgál­nak fel neki, mint a welszi hercegnek.“ Fél óra múlva Zürich 30

Next