Nagy István: Szemben az árral. Önéletrajzi regény, 1935-1944 (Bukarest, 1974)
XXI
tottak ki a tétlen tespedésből, azt persze nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy a város Győrffy-kollégistái szűkebb körű eszmecserére is meghívtak, s feszült érdeklődéssel hallgatták meg az előadás gondolatmenetét a napi politikába s az időszerű tennivalókra is átvezető észrevételeimet. Külön előadásra hívott meg a debreceni szociáldemokrata munkásművelődési kör is. Ha korábban főként Petőfi költészetével érveltem, a szociáldemokrata munkások színe előtt jórészt már a József Attila-versek: A város peremén és A Dunánál mondanivalójával összeötvözve korszerűsítettem azt a magatartás-igényt, amely éppen időszerű volt a Románia és Magyarország felszabadulását megelőző esztendőben. Mire félnapos nagyváradi kitérővel, régi elvtársam és caracali rabtársam, a rendőri felügyelet alá helyezett Gyarmati Miklós meglátogatása után hazaértem Debrecenből, Hitlerék náci hadserege rajtaütésszerűen megszállta Magyarországot. Azelőtt pár nappal a letartóztatás veszélyét is vállalva, hiába idéztem József Attila vészharangok félreverésével felérő felkiáltását: „Lelkem sikoltva megriad . . ., hogy mi ne legyünk német gyarmat. . .“ Milyen naivság! Hányszor kiáltották már el ezt országszerte! Hányszor a titkos Kossuth Rádió, a Népszabadság meg a kommunista röplapok, utóbb a Népszava s még legutóbb a Békepárt. S hányszor halt el a tiltakozás a bitófák hurkaiban utolsót hördülő elvtársaink ajkán. Mindez az én ellenállásra izgató írásaimmal együtt is csak arra lett volna jó, hogy a szovjet hadsereg kivédhetetlen csapásai alatt összeomlásuktól rettegő nácik végvonaglása még pusztítóbb félelemmé váljék, s Magyarország nyílt elözönlésére riassza a kampós-keresztes ármádiát? ... A félelem pusztító erő, ha nem az igazságért ragadhat fegyvert. És milyen fegyvereket! A vakrémület mindent összetör, ami elállhatja a menekülés útját. . . Ezután már rohanvást követték egymást az események. A visszaemlékezés sűrítő gyűrűjében legalábbis most úgy tűnik. A kormány feje, Kállay Miklós a török követ548