Sas Péter (szerk.): Dsida Jenő emlékezete. Összeállítás születésének és munkásságának évfordulóhoz nem kötött, időtlet tiszteletére (Kolozsvár, 2009)
VI. Arany és kék szavakkal
Dsida Jenő DÖNTSD A TŐKÉT, NE SIRÁNKOZZ József Attila új versei József Attila fiatal költő. Amint verskötetének utolsó oldalán látom, már 1929- ben jelent meg verseskönyve. Sajnos, azt nem ismerem, s így József Attilát sem ismerem egészen, kétévi futásának grafikonját nem látom, abból előre következtetni nem tudok, s az összehasonlítás élvezetéről is le kell mondanom. De így is van valami tenyérjóslásszerü érdekesség, valami grafológusizgalom abban, amint negyvenoldalas kis füzetét kezemben tartom és olvasok belőle. Az utolsó évek magyar verstermésében alig emlékszem vissza könyvre, mely ennyire lekötött volna: érdeklődő, mondhatnám, lelkes tetszésemet és egyszersmind heves ellenkezésemet ilyen mértékben hívta volna ki. Mert a József Attila verseit szeretni vagy nem szeretni: ízlés dolga. El lehet képzelni jogos ellenérzést is ezekkel a versekkel szemben, valami kis fuldoklásfélét ebben az atmoszférában. A nincstelen csavargó szájas, zamatos, helyenként drasztikus beszéde a József Attila lírája. Mindent mer, mint a betyár, akitől semmit sem vehetnek el, s fületlen gombnál életét sem becsüli többre. Lomha jobbágydörmögés, jóízű betyárság, szimplista elbúsongás kószál sorai között. Az Ady individuális önistenítésének nyoma sincs benne. A saját nagyságát, költői több voltát egyetlen szóval sem akarja olvasóiba szuggerálni, sőt akasztófahumorral figurázik saját magán, mint krumplit evő paraszt vagy félszeg legátus. El akar törpülni egynek a sok közé és személytelenül a sokak hangján beszélni, mint a népköltészet. Egy-egy versén igaz művészet csi log. De csillogása nem a drágaköveké, hanem a füvek reggeli harmatáé. A magyar költői nyelv fejlődésének két ágra szakadása csaknem egyidejű a magyar költészettel. De a Kazinczy nyelvújításától kezdve egészen szembeszökő. Az egyik ág a magyar nyelv zamatos, erős, ősi törvényei szerint Adyig vezetett, kifejezve mindazt, ami csak képzettársításban, szóban, képben, fordulatban kisajátíthatatlanul, tősgyökeresen és lefordíthatatlanul magyar. A másik ág nyugat felé kanyargóit, s magába gyűjtötte a nyugati gondolkozás összes mellékfolyóit. Ennek a folyamágnak partjain nyíltak ki azok a liliomok, melyek a Louvre kertjében vagy a Stefan George háza előtt is nyílhatnak. Ez az ág torkollik a Tóth Árpád, Babits és Kosztolányi pazarul csillogó, ideges, finom költészetébe. Ebben a pillanatban úgy érzem, és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója. Nem szellemet és ideológiát kapott József Attila Adytól, hanem intelmet: visszafigyelni őseink nehéz kongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére. Bármennyire idegen is nekünk ez a beszéd, bármennyire érezzük, hogy mint öncél zsákutcába vezet s csakis nyelvgazdagító jelentősége lehet, mégis jólesik figyelnünk reá. Mintha hatodik ős