Szilágyi Domokos: Élnem adjatok. Vers, próza, esszé 1956-1976 (Bukarest, 1990)
Kortársunk, Arany János (kismonográfia)
Forrás-kötete, az Alom a repülőtéren (1962), egész pontosan az egyetemi évek gyűjtőköre ez. (Szilágyi Domokos 1955 őszén került fel a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, s az 1959/60-as tanévben volt végzős diák; első kötetének szerkesztése legkésőbb 1962 tavaszán zárulhatott, a nyomdai munkákat ugyanis június elején kezdték.) Két következtetés adódik az említett tényekből: 1. rendkívül serkentően hatott Szilágyira az új környezet; 2. nagyon szigorú volt önnmagával szemben (leszámítva néhány „tematikus" költeményét), amikor összeválogatta az Alom a repülőtéren anyagát. E második állitás igazolásául hivatkozhatunk például a Tavaszi füttyökre, az Őszi sétára, a Zúzmarás tavaszra (1956), a1 Gyülöllekre, az Anyámra (1957) az Egy pohár vízre, az Orgonaillatra, a Villanyra (1958), a Májusi záporra, az Alvó hídra (1959), a Délelőttre, a Fájdalom csillagaira, a Hajnali ódára (1960). Formai erejük, gondolati-szemléleti frissességük — viszonyítva1 a viszonyítandókat — jelentős, mindenesetre nem kisebb, mint a kötetre akkor érdemesítetteké, s a József Attila-, Szabó Lőrinc-, Áprily- és Radnóti-reminiszcencia sem több bennük, mint a szerzőnk által kétszer hitelesített társaikban. Visszatérve az első feltételezéshez, illetve állításhoz: szembesítenünk kellene a középiskolás Szilágyi Domokos vagy akár az érettségiző diák versezeteit — beleértve A költő életei kötet óta előkerült iskolai búcsúverset — bármelyik 1956-os költeménnyel; szinte hihetetlen, hogy néhány hónap alatt ekkora változás, minőségi ugrás következzék be. Az Utolsó kicsengetés (más emlékező, diáktárs szerint: Az élet kapujában) — a szokásos fogadkozásokon kívül — semmit nem ígérő, hosszú (négyrészes) rigmus, közhelygyűjtemény. Az első-másodéves egyetemista viszont formás versek halmazával hívja föl magára a figyelmet — nem csupán a filológia-kar faliújságján, hanem az Utunkban és az Igaz Szóban is. A magyarázat? A munka (a tanulás) és a szerelem primér élményét visszhangozzák a versek, néha egyidejűleg is. A költővé érés pillanatát sejthetjük Most . . . (1956) című vallomásában: Most, amikor éjfélekig kell dolgoznom görnyedt-hajolva, hogy nincsen percnyi pihenés: most van szükségem mosolyodra. f • • • ] 402