Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2002
« 2002 « ban sorra készülnek a remekművek? És miként születhetnek meg ezek a kiváló alkotások egy olyan szigorú filmcenzúra árnyékában, amely tiltja a nőkről készített premier plánt, nem szabad a hajukat látni, a csadornak el kell takarni testük körvonalait, továbbá férfi és női színészek nem érinthetik meg egymást, akkor sem, ha férjet és feleséget játszanak, még egymás kezét sem foghatják meg, csak ha az életben is házasok? Az egyik magyarázat az lehet, hogy Jafar Panahi és társai valójában művészi szabadságharcot folytatnak, s ez a tény eleve növeli műveik presztízsét, morális súlyát. Az iszlám fundamentalizmusnak ugyanis, ahol hatalomra került, első dolga volt, hogy törvénybe iktatta a nők alávetését, s pusztítani kezdte a képeket. Ezek a filmek, mint Panahi A kör (Dareyeh) című alkotása, amely három börtönből szabadult asszony történetét meséli el, amihez másik három női sors csatlakozik, nemcsak művészi munka eredményei. Erkölcsi tettet is jelentenek, miközben a képi ábrázolás becsületét is védelmezik. Szorosabban művészi magyarázattal szolgálhat az iráni film bámulatos fellendülésére az a körülmény, hogy ennek az országnak a mozijaiban a nyolcvanas évek óta szinte kizárólag csak hazai filmeket vetítenek, ez a mozgóképi kultúra jelenleg zárt szituációban él, első mestereik viszont, mint Kiarostami és Makhmalbaf az európai neorealizmuson és Antonionin nőttek fel, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az iráni film „megrekedt” az olasz és francia új hullám tájékán. A megkésettség ajándékaként viszont nemcsak arra képesek, hogy mélyen megértsék e mindmáig leggazdagabb filmnyelvet s általa önmagukat, hanem reflektálni is képesek e vizuális beszédmódra a keleti kultúra hagyományai és az elidegenedés ábrázolásának mai igénye alapján. A kör puritán szépségű alkotás. A nők sorsa láncolatszerű, lineáris logikával tárul fel, amely könyörtelenül visszavezet a börtönbe. A kör bezárul. Az utolsó képen egy cellaablakot látunk, amely éppen olyan, mint a nyitóképen a szülőszoba ablaka. Így a film valójában a vajúdó nő jajkiáltásainak értelmezése. Panahi, miként a legnagyobbak általában, szinte a szófukarságig egyszerű, aminek következtében képei mindig többletjelentésre tesznek szert. A nyüzsgő nagyváros látványa például fenyegető örvényként veszi körül a hősnőket, akik, miként Báron György írta, ezáltal a metafizikai elveszettség élményével küzdenek. A kör, amelyet Iránban nem szabad bemutatni, tavaly elnyerte a velencei fesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt, a világ kritikusai pedig az év filmjévé választották. Miközben a rendezőt New Yorkban börtönbe vetették, mert a repülőtéren nem volt hajlandó ujjlenyomatot adni, amire iráni állampolgárként kötelezve lett volna. Ez valóban az év filmje, sőt, annál is több. Korunk egyik maradandó értékű alkotása. Megrázó dokumentum és szépséges mű együtt és egyszerre. Az egyik nő például haza akar menni a falujába, remélve, hogy ott majd befogadják, s útközben, egy utcai árusnál meglát egy Van Gogh-olajnyomatot. Az ábrázolt tájban szülőföldjére vél ismerni: ott a hegy lábánál van a falum, magyarázza társnőjének, 360 i